A kartondobozokból összetákolt polcokon rengeteg olyan könyv kapott hosszú idő után újból reflektorfényt, amelyet az élet – gyors tempójú változása okán – állíthatott par­­ko­­ló­pályára. Az 1989-ben, a művelődési miniszter rendeletére készített tankönyv, A számítógépes adatkezelés statisztikai módszerei valószínűleg már az egyetemi jegyzetboltokba kerülésének napján sem lehetett aktuális. Az Élettan és sportélettan című könyvben a kölcsönzőkártya is benne maradt: utoljára 1985-ben Labor­falusy Mária lapozgatta. A Trubin–Ojszk szerzőpáros Acélkohászat című remeke is már csak a tervgazdálkodás időszakának pókhálós emlékfoszlányait idézi. Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni című képeskönyve miért volt népszerűtlen? Nagy kár, igazán mulatságos olvasni, ahogy a szerző már-már arroganciába hajló vehemenciával igyekszik bizonyítani, hogy egy régi épület még akkor is szebb egy újonnan épültnél, ha omladozik. Mert a régi mindig szebb az újnál.

E maxima szinte vetekszik Kant kategorikus imperatívuszával. Szemérmesen bujkál társai között Kun Béláné Kun Béla című, feltételezhetően Kun Béláról szóló, feltételezhetően életrajzi ihletésű írása is. A szépirodalmi kötetek többsége azonban meglepetést okoz: mit keres itt Szabó Magda-, Simone Beauvoir- vagy Dumas-regény? Még Lukács György Esztétikai írások című művén is elámulok: az ELTE egyes szakjain többen verekedésbe is keverednének ezért a kötetért.

Még szerencse, hogy a szervezők építettek egy polcot, amire a méltatlanul elfeledett írásokat tehetjük vissza. Mintha árvízből mentettem volna ki a köteteteket, olyan elszántsággal csúsztattam vissza kedvenceimet. Ez persze csak ideiglenes megnyugvást adott, így megkérdeztem Cséka Györgyöt, a kiállítás projektvezetőtől, mit miért és miért nem olvasunk.

„Ha meg tudnánk válaszolni ezt a kérdést, nem jött volna létre a kiállítás. A »Halott könyvtár – Könyvek olvasatlanul« pontosan ezeket a kérdéseket teszi fel, ezekre próbál válaszokat kapni a látogatóktól. A kiállítás inkább kérdez, mintsem válaszol. És inkább könyveket támaszt fel, kínál olvasásra, mintsem temet. Az installációt, ezt a kis fiókkönyvtárat, interaktív műtárgynak gondolom, mert ahány látogatója van, annyi ízlés, vélemény, könyvélmény, emlék és kérdés bukkan felszínre” – válaszolt Cséka György, hozzátéve, hogy a szépirodalmi könyvek tekintetében ismert jelenség, hogy relatíve szűk azon alkotások köre, amelyet minden korszakban a legmagasabbra értékeltek, ugyanis az irodalmi kánon folyamatosan változik.

„Bizonyos korszakok sikerszerzői vagy olyan szerzői, akiket politikai okokból sikeresnek akartak, és sokszor, nagy példányszámban kiadtak, korszakfordulóval, az olvasói ízlés, irodalmi szempontrendszerek változásával eltűnhetnek.

Gondoljunk Illyés Gyula megváltozott irodalomtörténeti szerepére, vagy Váci Mihályéra, aki kihullott az olvasói köztudatból.

Ha az 1945 és 1989 közötti könyvkiadásról beszélünk, akkor egy voltaképp mesterséges, gyakran irányított gépezetről is beszélünk. 1989 után robbanásszerűen megnőtt a könyvkiadók száma, a kiadott kötetek puszta mennyisége is. A korábbi szűk, irányított kínálat helyett hatalmas piac keletkezett, amelyben mindenki kedvére válogathatott. Természetesnek tűnik számomra, hogy pl. korábban gyakran kényszerűségből, a »nincs más« alapján olvasott szerzők az unalom polcára kerültek, akkora lett a kínálat, az újdonság varázsa.”

Az olvasási szokások alakulását természetesen a digitális forradalom is alakítja. Cséka György szerint ma már hatalmas a magyar kínálat is elektronikus, digitális könyvekből és ilyen könyvek olvasására szolgáló eszközökből, nem beszélve a világhálón fellelhető hatalmas digitális gyűjteményekről. „De minden korábbi jóslat ellenére, a hagyományos formátumú könyv nem tűnt el, nem került a süllyesztőbe, a könyvpiac él és virul. A könyvtár is él, de már nem ugyanúgy, mint húsz éve.

A könyvtár és az olvasó, használó viszonyában immár nem egyfajta hierarchia uralkodik, hanem egy gazdag, bonyolult és folyamatosan változó kapcsolat.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!