Ennyire magával ragadó, szinte letehetetlen olvasmány néha évekig nem terem honi berkekben. Minden mondata a helyén van, gondos arányérzék és mesterségbeli tudás jellemzi a nagyobb egységek szerkesztését is.
A 20. századi Európát behálózó, ám Budapest (és ember-) központú történet(ek)ben egy képzőművészeti mise en abyme szolgál afféle értelmezésbeli, ontológiai iránytűként. Egy visszatérő szereplő, Jean-Philippe Művéről – egy férfitest torzójáról – olvashatjuk a következő leírást: „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.” Amire később rárímel egy kolozsvári temetői jelenet elbeszélői kommentárja: „Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.”
Az „emberöltő” Tóth Krisztina (meta)fiktív novellafüzérként is olvasható modern klasszikusával sokat kockáztat az ember – de önmaga megértése a tét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!