Harminc év és több mint hatvan kötet után Lőrincz L. László még mindig új utakat keres. A keleti történeteiről, illetve fantasztikus regényeiről ismert íróval arról beszélgettünk, hogyan lehet egész univerzumokat építeni a könyvek köré akár a technika legújabb vívmányait is felhasználva.
– Sokaknak nagy meglepetést okozott legutóbbi sorozata, a Báthory Orsi-regények első két kötetével.
– Úgy gondoltam, hogy ez egy kisebb sorozat lesz az egész Leslie-féle galaxison belül, körülbelül hat-nyolc kötettel. Igen, más, mint az eddigiek, de hát bővíteni kell a repertoárt. Egyrészt azért, mert ez nekem is változatosságot jelent: ha sokat ír valaki, és mindig ugyanazokat a szereplőket, témákat veszi elő, nehéz helyzetbe hozza magát egy idő után. A másik ok, hogy változik az olvasóközönség, és az igényeik is. El tudom képzelni, hogy azok, akik harminc éve megszerettek engem, továbbra is szeretnek, de az új vagy jövőbeni olvasók talán másra kíváncsiak. Voltak is erre jelzések, az író-olvasó találkozókon már többször felvetették, hogy miért nem írok egy picit modernebb, vagy éppen magyar vonatkozású történeteket. De azt is mondták már, hogy a regényeimben a nők mindig másodszereplők, igaz, nem egysíkúak, de azért nem is főalakok. Így most egy kemény, de kellemes, szimpatikus nő áll a középpontban, ráadásul van magyar vonatkozás is, bár a helyszín Amerika – ennél többet nem is árulok el róla, nem akarnám lelőni a poént.
– Tehát lehet bővíteni az olvasói körét?
– Az utóbbi néhány évben, vagy talán évtizedben rettentően lecsökkent az olvasók száma. Nem a televízió vagy az e-book viszi el a gyerekek elől a könyvet, hanem inkább a különböző internetes dolgok, a chat, a közösségi oldalak. Nekünk, íróknak meg kell próbálnunk úgy változtatni a könyvek tematikáján, hogy azokat is érdekeljék, akik addig nem olvastak. A legjobb példa erre a Harry Potter, amit még az is elolvasott, aki addig semmit.
– Ettől függetlenül még mindig ön az egyik olyan magyar szerző, akinek nagyjából minden háztartásban van legalább egy kötete.
– A nyolcvanas évek elején, amikor elkezdtem írni, akkor az, hogy valaki eljutott Nepálba, szinte hihetetlennek számított, hiszen még Bécsbe is alig lehetett kimenni. Szóval nagyon jó időben kezdtem el ezeket a történeteket írni, jó időben léptem be a piacra. Ebből a szempontból szerencsém is volt, emellett a könyvek sikeréhez hozzájárult az is, hogy én ezzel a témával amúgy is foglalkoztam mint keletkutató, negyven éven át. Minden helyszínen, ahol a történeteim játszódnak, jártam, ismerem az ottani környezetet, az embereket, a szokásokat. Ha ez nem lenne, én is csak a „futottak még” kategóriába tartoznék. Ez a hitelesség nagyon fontos, de a történetet meg is kell írni, méghozzá jól, különben olyan lesz a végeredmény, mint egy tankönyv.
– És ön mit olvas kikapcsolódásként?
– Nagyon sok mindent. Most éppen Ulickaját, de én vagyok az a generáció, aki még szereti az orosz klasszikusokat is. Sok időt töltöttem a Szovjetunióban, eredetiben olvastam Tolsztojt, gyakran visszanyúlok ebbe a korszakba. A könnyedebb műfajokból Rejtő Jenőt nagyon szeretem, de az egyik legnagyobb kedvencem Karl May, tulajdonképpen miatta lettem író. Én nem klasszikus krimiket írok, ahol a hősök ülnek, és gondolkodnak, mint például Poirot. Az enyémek állandóan mozognak, mint May útikalandjaiban. Egyébként nagyon sajnálom, hogy a May-kultusz nálunk megszakadt, már a mai középkorúak sem ismerik.
– Írt már mesekönyvet is, nemrég pedig megjelent egy társasjáték, amelynek alapja az egyik legismertebb és legnépszerűbb könyve, a Sindzse szeme. Tudatos lépések ezek az olvasók „becserkészésére”?
– Igyekszem minden korosztály számára megtalálni a megfelelő témát. Írtam korábban ifjúsági regényeket is, a mesékkel pedig, mint például az Utazz velünk tevekaravánnal, az volt a célom, hogy a gyerekeknek is megmutassam, milyen Mongólia, a helyi történeteket, az állatvilágot. Tulajdonképpen azért kezdtem el írni, hogy megszerettessem az emberekkel a Keletet. A társasjáték megint egy más dolog, azt a kiadóm munkatársai hozták létre a regény alapján. Kipróbáltunk egy Nyugaton már bevett szokást: ott gyakori, hogy egy-egy kötet köré egész univerzumot építenek. Csinálnak figurákat, sálakat, pólókat, aztán az egyik hozza maga után a másikat. A társasjátékban például benne van a könyv, aki elkezd játszani, az el is olvassa, aztán elolvassa a másikat, harmadikat is. Így fel lehet építeni egy komplexumot a könyvek köré.
– Ha már univerzum: készül film bármelyik munkájából?
– Az az igazság, hogy eddig még semmi sem sikerült. Ennek több oka van: a könyvek nagy költségvetésű filmet igényelnének, nem lehet belőlük kamaradarabot csinálni három szereplővel, fekete-fehérben. Itthon nem is tudnák leforgatni őket, nem mintha nagyon jelentkezett volna valaki… Külföldről viszont érdeklődtek már többen is. A legviccesebb eset talán az volt, amikor egy csehszlovák cég keresett meg, hogy a Sindzse szeméből készítenének filmet. Mondtam nekik, hogy rendben, de ez nem lesz olcsó mulatság, eljutni a Himalájába. Erre ők csak annyit válaszoltak, hogy nem kell nekik a Himalája, itt a Tátra, jó lesz az is. De hát a Tátrában nincsenek buddhista kolostorok – próbálkoztam tovább. Majd építünk egyet – felelték –, fa van elég. Ez rendben van, de mi lesz a tibetiekkel? – kérdeztem, mire csak megvonták a vállukat: rengeteg a mongol hallgató az egyetemen, csak lébecolnak itt, hát majd most dolgozni is fognak. Mivel több érvem nem volt, hát érdeklődve vártam a végeredményt. Erre jött a rendszerváltás, felbomlott Csehszlovákia, és azóta se derült ki, épült-e a Tátrában kolostor. Nemrég viszont jelentkezett két amerikai cég, egyikük épp tavaly nyáron, hogy szívesen leforgatnák A gonosz és a fekete hercegnőt.
– Annak lenne most keletje a vámpírok miatt.
– Igen, ráadásul a nevek alapján ítélve azok, akik forgatnák, feltehetőleg amerikai románok, akiket Erdély és a Drakula-történet miatt is érdekelhet a téma. Kíváncsian várom, mi lesz ebből. Egyébként sok mindennel próbálkoznak, videojátékkal, mobiltelefon-alkalmazással, ezek is folyamatban vannak, készülnek, de hogy miből mi lesz, azt a csoda tudja.
– És ön mennyire követi a technika fejlődését? Még mindig egy Erika írógépen ír?
– Igen, a könyveimet mindig írógépen írom. Használom a számítógépet is, másra, mert a guta megütne, ha egyszer elveszne, amit írtam. Jobb az írógép, semmivel sem lassabb, és különben is, akkor sem tudok gyorsabban gondolkodni, ha háromszor olyan gyors a rendszer.
– Volt olyan műve, a Szeméttelep, amit bár több szocialista ország nyelvére is lefordítottak, végül betiltották, mert túl rendszerkritikusnak ítélték. Ma is kritikus?
– Nézze, akkor diktatúrában éltünk. Az ember nem írhatta azt, amit szeretett volna, ha azt akarta, hogy megjelenjen a könyve. Ezt borzasztóan utáltam. Egyszer írtam egy „Mongólia történeté”-t, de bele kellett írni, hogy a „szocializmus győzelme”, meg ilyenek. Megkötöttem a kompromisszumot, beleírtam, hogy éljen a Szovjetunió, mások is így csinálták. De ma már nem dicsekszünk ezzel. Én akkor is csak annyit szerettem volna, ha van egy olyan polgári, demokratikus állam, amiben vannak választások, és a szavazók döntik el, hogy mit akarnak. Most ez van, és nekem ez bőven elég, nem gondolkodom pártokban. Persze van, ami még így is felbosszant, egy csomó hülyeség, de hol nincs? Ilyen a világ.
– Figyeli még a saját szakterületét?
– Egyre kevésbé, főleg mivel az én szakmám nehezen követhető figyelemmel. Nehéz hozzáférni a szakfolyóiratokhoz, de azért, ha valami felkelti az érdeklődésemet, annak utánaolvasok. A mongol kultúra sok izgalmat rejt, de én igazából úgy vagyok vele, hogy már elvégeztem a magam feladatát a tudomány területén, most már csinálják mások.
– Mivel üti el a szabadidejét?
– A foci, az fontos. Nagyon szeretem a meccseket, de a magyar pályák állapota, meg a közönség állapota is elég szörnyű, úgyhogy a kijárással már leszámoltam, de azért a televízióban követem az eseményeket.
– Hiába kerestem, nem találtam sehol, melyik hazai csapatnak szurkol.
– Nem véletlenül, mert nem is szoktam megmondani, az a biztos. De a külföldieket elárulom: a spanyoloknál a Barca, az olaszoknál az Inter, az angoloknál az Arsenal… mi van még? Ja igen, a németeknél meg a Dortmund. A fiam nagy Bayern-drukker, szoktunk is vitatkozni. Emellett pedig sok filmet nézek, és nagyjából igyekszem a világ kultúrájával szinkronban lenni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!