Bár a tragédiához vezető házasságon kívüli viszonyoknak Amerikában is van filmes hagyománya – mint a Végzetes vonzerő, a Keserű méz, vagy a Tágra zárt szemek –, a franciák a végzetes szerelmi sokszögek igazi mesterei. A Chloe – A kísértés iskolája ugyan amerikai pénzből készült, tele van francia művészfilmes elemekkel.
Ehhez nem kell detektív orr, ki is írták: Atom Egoyan, a cannes-i nagydíjas rendező Anne Fontaine Nathalie című filmjét dolgozta fel. Az élmény ehhez illően művészi, szürreális, egyszerre tömény és légies. Erin Cressida Wilson A titkárnőt is jegyző forgatókönyvíró, pedig olyan túlfűtött érzékiséggel pakolta meg, hogy sistereg a vászon. Egoyan verziója bár amerikaiasabb, kellemesen bizserget a szenvedélyes színészi alakításokkal és gyöngéden orrba vágja a nézőt, akár elképzelte már a szexet egy harmadikkal, akár partneréről feltételezte ezt.
Az is baj, ha nem sikerült az életben semmi, az sem jó, ha minden. A menő nőgyógyász Catherine (Julianne Moore) és egyetemi tanár férje David (Liam Neeson), sikeresek és pimaszul jómódúak. Ámde, lakásuk családi otthon helyett inkább kortárs művészeti galéria. Ridegen élnek, mint a lakótársak, az ágyban is hátat fordítanak egymásnak. A néző szívében is megfordul a kés, vajon minden kapcsolatban eljön ez a rész? Megunjuk, megutáljuk, eleget bántjuk egymást, vagy csak elsodródunk az élettel? Egyetlen fiuk is egzaltált, érzékeny, terápiára járó nagykamasz, aki becsapja előttük az ajtót. Apjával még akadnak meghitt pillanataik, egykor imádott anyját viszont dühösen eltaszítja magától. Persze ez a felnőtté válás része, de érezzük, hogy itt az átlagosnál jóval durvább a helyzet.
Bár a film címszereplője Chloe, a prostituált (Amanda Seyfried), engem sokkal jobban érdekelt Catherine. Mindig is ilyen volt, vagy a szeretetlenség sorvasztotta el? Így is hiszi, vagy dacból mondja pácienseinek, hogy „az orgazmus nem más, mint izmok összehúzódása. Nincs benne semmi misztikus!” Állandóan kételkedik férje hűségében, végül is ráér. Kételyét saját önbizalomhiánya is táplálja, hiszen „megöregedett”. A természet galád tréfája, hogy míg az ötvenes férfi egyre vonzóbb és magabiztosabb, vele egyidős felesége naponta vív élethalálharcot a ráncokkal, a megereszkedő hasizmokkal és a csinosabb, fiatalabb csábítók ezreivel. Persze mi látjuk, hogy Moore-nál gyönyörűbb középkorú nő alig akad Hollywoodban. Az ufószemű, bár démonian szexis Seyfriednél lágyabb, titokzatosabb a ragyogása. Őrült az a férfi, aki egy dögös húszévesre lecserélné. Ám a gondolat még a nézőket is kísérti: a jóvágású David kacér egyetemista lányoknak tart előadásokat Don Juanról, és „barátságosan” flörtöl minden pincérnővel. Vajon tovább is merészkedik ennél? Vagy már ez is hűtlenség, hisz feleségének még ennyi figyelmet se szán?
Catherine veszélyes akcióba kezd: megbízza a prostituált Chloét, tegye próbára Davidet. Bár iszonyúan szenved is, szinte megkönnyebbül, mikor Chloe azt állítja, sikerült elcsábítania őt. Ráadásul felizgatja, ahogy elképzeli férjét a vad, érzéki lánnyal. A hosszú időn át elfojtott szexualitásnak pedig elég ez a kis szikra, és Catherine saját csapdájába fut: ő lesz hűtlen, míg férjéről hamar kiderül, hogy ártatlan. A viszony végzetes sebességgel halad a szakadék felé, és még fiuk is belekeveredik a felelőtlen szexuális játszmákba. Mégsem ez nyugtalanít bennünket, hanem a film után maradó kérdések.
Mitől lenne különb a tisztes, rendes házaspár, mint a zavart elméjű, szeretethiányos örömlány? Az ő hazugságaik talán kevésbé súlyosak? És ha túlélik az életveszélyes kalandot, mi fog változni borzalmasan kényelmes életükben? Vagy csak a sokk kell, hogy észhez térjenek? A bizalmat talán újra lehet építeni, ám ártatlanságukat végleg elveszítették. Szegény gazdagok!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
