Ritka eset, hogy a borsót meg a héját két különböző időpontban látja az ember. Márpedig idén nagyjából ez történik: míg a nyáron Nick Cave már fellépett nálunk, ikonikus társa, Blixa Bargeld a héten lép színpadra. Kettejük közt az összekötő kapocs egy különleges hely.
Kevés város van, ami olyan ellentmondásos, mint Berlin, a német főváros hányattatott múltja ellenére mégis egy évszázada Európa egyik legfontosabb kulturális központja. A weimari időkben a kontinens egyik legprogresszívebb helyének számított, ahová özönlöttek a művészek és a legkülönlegesebb figurák. Berlin igazi világváros lett, ahol nyoma sem volt a poroszos merevségnek, sőt! Az egyre erősödő nácik szemében a dekadencia és kicsapongó élet szimbóluma volt, ezért, no és erős baloldali szervezetei miatt megbélyegezték. Kétarcúsága már ekkor is szembeötlő volt, a könnyelmű, nagyvilági élet árnyékában tömegek nyomorogtak. Ezt a Berlint dokumentálta Döblin monumentális regénye, a Berlin, Alexanderplatz, vagy Christopher Isherwood gyönyörű könyve, az Isten veled, Berlin. Erről szól Murnau Az utolsó ember című klasszikusa, vagy egy másik, ma is lenyűgöző film, Ruttman munkája, a Berlin, egy nagyváros szimfóniája. Aki látta a világhírű fotós, Helmut Newton idei kiállítását a Szépművészeti Múzeumban, annak lehet elképzelése a túlfűtött, szexuális forradalmát élő nagyvárosról, hiszen a művész saját bevallása szerint egész életében berlini fiatalságának emlékeit próbálta „kifotózni’ magából. Ennek a furcsa, de inspiráló világnak lett vége Hitler hatalomra jutásával, a pezsgő kulturális központ megregulázása szinte teljesen elsöpörte a régi Berlint, de épp ez volt a cél. A háború utánra Hitler új fővárost álmodott, amely házi építésze, Albert Speer tervezőasztalán el is készült, a szigorú, monumentális Germánia világfőváros szerencsére sosem épült meg.
Berlin azonban a II. világháború végére nemcsak a kultúráját veszítette el, de kis híján maga a város is megsemmisült. Másfél millió hajlék nélkül maradt embernek a háború borzalmai után azt kellett megélnie, hogy a romokban álló egykori metropoliszt körzetekre osztják. A végül kettészakított Berlin a hidegháború szimbóluma lett. A keleti rész bezárkózott, szürkesége cseppet sem emlékeztetett a rohanó húszas évekre, a nyugati rész azonban lassan magára talált. Nyugat- Berlin vonzotta a csodabogarakat, a város klausztrofób hangulata ihlette meg a ’70-es évek legnagyobb hatású zenészeit. David Bowie, Iggy Pop és Lou Reed itt született lemezei, és a hosszabb-rövidebb ideig ide emigráló képzőművészek, írók újra felhelyezték a kulturális térképre a sajátos, szabad szigetként a keleti blokkba ékelődött várost.
A ’70-es, ’80-as évek fordulóján Nyugat- Berlin olyan hely volt, ahol bármi megtörténhetett. Többször előfordult, hogy az illegális lakásfoglalók utcai harcokba keveredtek a rendőrséggel, egyre komolyabb problémát okozott a kábítószerek terjedése. A szabad oldalon összezsúfolódott csaknem kétmillió ember joggal érezhette, hogy egy külön világban él, minden nagyon más volt, mint a keleti oldalon, de más volt, mint az NSZK-ban bárhol. Ez a skizofrén állapot egészen a fal 1989-es ledöntéséig továbbra is vonzotta a vagabundokat. Közben Nyugat-Berlin is kitermelte a maga különös, összetéveszthetetlen hőseit. Ilyen Blixa Bargeld is, aki behatárolhatatlan, indusztriális punkzenekarával új műfajt teremtett. Az Einstürzende Neubauten a másképp gondolkodás, a nonkonformizmus és kicsit a berliniség jelképe volt, vagy talán még ma is az. Az ön- és közveszélyes, ipari hulladékokat hangszerként kezelő brigád szörnyű zajongása hű zenei aláfestése volt a nyugat-berlini létezésnek. A nevét egy tollmárkától és egy dadaista művésztől kölcsönző Blixa Bargeld szuggesztív előadásmódját aztán Nick Cave mellett is kamatoztatta. A ’80-as évek kiszámíthatatlan, dekadens világának költői lenyomata Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmje is, amelyben a két korszakalkotó zenész is feltűnik, és amelyben tökéletesen sikerült megörökíteni Berlin semmihez sem hasonlítható éjszakai életét.
Az újraegyesült Berlin az elmúlt időszakban rohamosan épül újjá, és lassan a régi időket idézi. Újra Európa egyik legfontosabb kulturális központjának számít, amely a ’20-as évekhez hasonlóan, befogadó és izgalmas város. A kettéosztottság azonban még ma is érzékelhető, a városkép és az emberek továbbra hordozzák az idegenség otthonosságát magukban. Ebből a különös, de inspiráló berlinségből, a varázslatos éjszakai élet zörgő-dübörgő ígéretéből mi is kaphatunk némi ízelítőt, ha vasárnap ellátogatunk a Trafóba, ahol a már említett Blixa Bargeld Teho Teardo oldalán lép fel.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!