– Ez a kutya haldoklik – mondta Annuska Bélának egyik reggel.
Nyár volt. Már reggel huszonnyolc fokot mutatott a hőmérő. A kertben munkások kopácsoltak, a levegőben szálló por ráült a párkányokon lévő muskátlikra. Béla késésben volt, kilencre be kellett érnie a munkahelyére, és előtte még beszélni akart az ácsokkal.
– Rémeket látsz – válaszolta a nőnek, és kisietett a kertbe.
Annuska az ablakból figyelte Bélát, ahogy tárgyalt a mesteremberekkel. A házukon nemsokára új tető lesz, a kertben pedig medence. Béla örül, hogy a fűtésszámla kisebb lesz, a gyerekek pedig alig várják, hogy ugrálhassanak a vízbe. Ő pedig ismét számolhatja majd a napokat, hogy az egésznek vége legyen.
Hiába kérte tavasszal Bélát, hogy legalább idén ne kezdjenek építkezésbe. Hét éve minden nyáron munkások lepik el a kertjüket. Nyaralni csak a közeli termálfürdőhöz mentek, még egy nyavalyás társasutat sem tudtak befizetni az utóbbi években. Jó, persze, nagyobb lett a ház, mondogatta Annuska az anyjának, amikor beszéltek telefonon, de milyen áron!
Bélát tavasszal sikerült végre elrángatnia egy kis kulturális programra. Annuska ugyanis sokszor panaszkodott az anyjának, hogy nagyon ráférne a férjére a művelődés. A kultúrházban a szabadságharc évfordulójának alkalmából megnézték a Magyarnak lenni című zenés darabot, amelyet a helyi színjátszókör adott elő.
Aztán Annuska a szünetben Bélának szegezte a büfében a kérdést.
– Jövőre akkor költözünk? Béla válasz helyett beleharapott egy rózsaszín mignonba.
– Megígérted.
– A gyerekeknek jó itt – mondta végül.
– És ezt a nagy kutyát sem tudjuk hova tenni.
– Azt mondtad, legalább egy évre a fővárosba költözünk – nézett a nő Bélára, és a férje bajszán hintázó apró morzsát figyelte.
– Az összes pénzünk rámenne.
– Bérelnénk valamit, ezt pedig kiadnánk. Nem kerülne sokba.
– Nem akarok mindent feladni.
– Én viszont szeretnék végre valaki lenni.
– Van munkád, családod, nem értem, mit akarsz még – monda Béla.
Annuska nem válaszolt. Amióta a gyerekek megszülettek, Boldogkőháza kultúrházában dolgozott népművelőként. Az épület ablakai egy sötét betonudvarra néztek. Ha rossz idő volt, a nő hallgatta a kövön kopogó esőcseppeket.
Mielőtt férjhez ment, a közeli nagyváros kalandparkjában volt marketinges, de hiába dolgozott napi tíz órát, albérletben lakott, és három év munka után még egy autóra sem sikerült félretennie. Közben elkoptak a barátai, a legtöbben már megházasodtak, gyereket vállaltak.
Amikor megismerkedett Bélával, gyorsan teherbe esett. Arra számított, hogy egy sikeres vállalkozó feleségeként az élete kivirágzik. Elképzelte, hogy nagy autóval jár és lesz egy szép háza.
A nászútjuk után Béla újra dolgozni kezdett, és csak este ért haza. Annuska munka után otthon várta a gyerekekkel. A kolléganőit nem szívesen hívta el, egyszerűnek találta őket magához képest.
– Itt nincs senki és semmi – sóhajtott Annuska a kultúrház büféjében, ahol egymást taposták körülöttük az emberek.
– Te sehol sem tudod magad jól érezni – mondta a férfi.
– Most ezekkel barátkozzak? – mutatott körbe a nő. Béla megvonta a vállát.
– Ürmösné, a könyvtár vezetője okos nő, egyszer meghívhatnád hozzánk. Annuska húzta a száját.
– Díszpolgári címet is kapott – érvelt tovább a férfi.
A nő felnevetett.
Béla megtörölte a száját, felsóhajtott, aztán elment pisilni.
Aznap reggel, amikor a kutya már nagyon beteg volt, Annuska az ablakból figyelte, ahogy Béla beül a kocsiba, és kihajt a kertkapun. Az ikrek sivalkodni kezdtek a nappaliban. Összevesztek az építőkockákon. Bekapcsolta nekik a tévét, hogy nyugta legyen.
Amikor visszament a konyhába, meglátta a kutyát a kennelben. Hatalmas teste körül legyek szálltak. A szőr a fél fejéről hiányzott, a bőrön egy nagy gennyes seb volt. Egy hete verekedett össze egy másik kutyával. A nő nem mert közel menni hozzá, félt, hogy megharapja. Csak messziről figyelte napok óta. Ott lihegett az árnyékban, és csak akkor mozdult, ha már rásütött a nap. Ilyenkor feltápászkodott, és imbolyogva odébb ment. Béla minden este ellátta a sebét, injekciót adott neki, de Annuska úgy látta, az állat napról napra gyengébb lett. Az utóbbi napokban még az étel is ottmaradt a tányérjában.
Annuska visszament a nappaliba, leült a gyerekek mellé a kanapéra. Bámulta a képernyőt, de csak arra tudott gondolni, hogy ő mindig rossz lóra tesz.
Felállt, hogy főzzön magának egy kávét. Aztán megnézte a telefonján az üzeneteit, majd kinézett az ablakon. Most nem látta a kutyát.
Nemsokára kimentek játszani a szabadba a gyerekekkel.
A kislánya rángatni kezdte a ruháját, húzta a kert másik végébe.
A kutya a fűben feküdt mozdulatlanul, merev testtel, fennakadt szemmel. Olyan volt, mint egy hatalmas felhúzható plüssállat.
Annuska leterítette egy pokróccal, és odébb vitte a síró gyerekeket.
– Szegény Leó – mondták.
Késő este volt, mire Béla hazaért. A nő a nappaliban várta.
A sarokban ült a fotelben, amelyet a férje vett neki a születésnapjára.
– Elpusztult a kutya – mondta.
Béla kisietett a kertbe, és nemsokára letörten jött vissza.
– Honnan tudtad?
Annuska megvonta a vállát.
– Szerettem ezt a kutyát – csóválta a fejét Béla, és leroskadt a feleségével szemben lévő kanapéra. Egy darabig hallgattak.
– Holnap elmegyek a fővárosba. A nagybátyám nemrég szólt, hogy lenne egy állás a Mária kábeltelevíziónál – mondta Annuska halkan.
– Már összecsomagoltam. Béla a padlót nézte.
– Nem is értesz hozzá.
– Mindenki új lesz. Bandi bácsi szerint majd beletanulok.
– És a gyerekek? Annuska felsóhajtott.
– Eddig az én gondom volt itthon minden. Majd megoldod. A láthatásokat pedig megbeszéljük.
Béla bólintott. Ránézett a feleségére, a tekintete olyan volt, mint egy kivert kutyáé.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
