Bartis Attila: A vége (Magvető, 2015. 600 o.)
Türelem. A kultikus A nyugalom kézbevétele után majd’ másfél évtizeddel később vehettük le a könyvesboltok polcairól A vége című opust. Na persze – bár hatszáz oldal terjedelmű – nem ennyi idő alatt készült el, még ha az író híres is precizitásáról. Az interjúk tanúsága szerint a koncepció már 2002-ben Krétán megfogant, sőt nem kevés szöveg elkészült, amiket aztán az élet és a szerző később felül- és újraírt, hogy azután a Jáván töltött elmúlt egy év alatt megszülessen a kiadásra szánt regény.
Csalóka könyv lett. Nemcsak a Bartissal szemben támasztott olvasói elvárások okán, amiket a korábbi alkotások művészi színvonala emelt magasra, de a regénybeli hely és idő megválasztása miatt is. Már megint egy köldöknéző magyar szerző, aki jobb híján, nélkülözve a fantáziát, a világ országhatárokon kívüli tényleges tapasztalatait a 20. századi Magyarországot választja elbeszélésének terepéül: háborúk, zsidóüldözés, kommunizmus, diktatúra, besúgók unalomig megírt aspektusai, némi művészi szabadság kibontakozására tett kísérlet, még a gyermeki perspektíva is bevetésre kerül. Gondolhatjuk az első pár száz oldal alapján.
Aztán változik a képlet: ahogy az író írta felül az idők folyamán a regényét, ehhez hasonlóan bontakoznak ki egymást alaposan megugorva, akár negligálva is, az elbeszélő Szabad András (Kutyus) fotográfus visszaemlékezései a hatvanas évek elejéről egészen a kilencvenes évek elejéig. Egészen odáig, hogy – a végén – Füst Milán A feleségem története és Szerb Antal Utas és holdvilág korszakos, szeretve tisztelt és (az utánozhatatlan tökéletesség okán) tisztelve gyűlölt remekműveivel helyeztem közös halmazba a regényt – habár plusz egy utócsiszolási körre még beadtam volna a mondatokat, annak ellenére, hogy az elbeszélés fikcióját tekintve azok nem egy írásművészetben jártas kéz termékei. Hanem egy önmagát javító, akár hazugságokat is megfogalmazó, esetenként azokról a leplet lerántó autodidakta fotográfusé, akinek része van anyja halálában (vagy nem), az apja besúgóvá beszervezésében (vagy nem), a saját életének kormányzásában (vagy nem).
A család-, anya-, apa-, történelmi, nevelődési regények műfaji kódjait és a görög mítoszokat is magába olvasztó, szerelmi és művészregény a lélek és az emberi kapcsolatok legmélyebb bugyraiba képes lehatolni – és csak elvétve didaktikus módon. A (kelet-közép-európai és mentális) környezetébe belekényszerült (mert beleszületett), sérült (anya- és apakomplexusos) ember vergődése a sűrűre szőtt motívum-, metafora- és szimbólumhálóban – Bartis Attila regénye letehetetlen és kitörölhetetlen nyomot hagy mind az olvasóban, mind az irodalomtörténetben.
(Magvető, 2015. 600 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
