Midőn neki ímélt küldött a Parmalat,
a költő épp kaszált a part alatt,
igaz, kaszálni nem tudott, hát kószált,
és részegülten bámult egy nagy kőszált,
de nem természetjáró, hanem városlakó,
így a kőszál betontömb, ő meg koslató
gyalogos, és okostelója pittyent,
fején átfutott, felhívhatná az Istent,
csak úgy, költőileg, mint mennyel rádiózó
krisnás, hindu vagy jehovás amorózó,
de józan megfontolás után végül is
arra jutott, egy költő mégse hitgyülis.
S hogy veszett fonalamba visszaöltsek,
mint azt tanácsolák holmi poroska bölcsek,
félre ne olvasd, olvasó, nincs poloska,
legfeljebb a látásod túlkoroska,
egyszóval külde a Parmalat cég egy ímélt,
nem is loholok át a szomszédba rímért,
mert nem szökik meg előlem a rím ám,
ha úgy tenne, könnyem párnámba rínám,
de fortunately a költő oly fura hobbit,
ki foglalkozás gyanánt űz egy pöpec hobbit,
s a Parmalat a mélben azt javallá,
hogy termékeit nem költené-e dallá,
s ha termékét nem, legalább a tehénkét,
mely boccankodva legelgeti hét rét
minden füvét, s bár füle, farka veszve,
identitását el nem árverezte,
bocinál bocibb, legbocibb boci,
a hosszúra nyúlt ímélért bocsi.
Mire gondolt a költő? Arra, hogy vesszenek
a tejipari vállalatok, hisz csessze meg,
megint melózni kell, rímet gyötörni
költői tőgyből, míg nyavalya tör ki,
s azután is, ha már véres a túró,
rímet facsarni túlvilági túlról,
rájött, e hasonlatot kínos mellékhatások
nélkül folytatni nem lehet, e má’ sok!
Aztán a költő, minthogy biz családos,
s e körülmény számos elvet alámos,
kezdett fejben válaszmélt fogalmazni,
csakhogy az ihlet elillant, szólva: „Baszki,
egy fostos mélért csókot a kókuszodra
nyálazzon egy onlájnpornó boszorka,
lelkem nem ily honos, magamfajta tapasztalt
lédi felvevőt játszana és nem asztalt…”
Hát az ihlet elhúzott dérrel-dúrral,
a sarkon túl flörtölt egy másik úrral,
a költő ott maradt szegényke árván
a rágópettyes, húgyfoltos pesti járdán,
s arra gondolt, hogy elsuhan az élet,
mint füst vagy fecske, füstifecske, tényleg,
meg arra, hogy mire való a szépség,
s ekkor szemébe ötlik egy látványpékség
kirakata, s rájön, kenyeret kéne
venni sok éhes, kicsi gyermekének,
meg ha már ott van, édes péksütit,
hisz ahogy látszik, azt meg épp sütik,
s felhőző porcukrot prüsszentve széjjel
méláz majd vércukor-szította kéjjel,
cseppig facsarja élvét a pillanatnak,
s máskor fogalmaz választ a Parmalatnak.


* Varró Dániel legújabb kötete Mi lett hova? címmel jelent meg 2016 őszén a Jelenkor Kiadó gondozásában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!