Nyalom a fagyit (mézes-mandulás-gesztenyés). Verőfényes nap, de bármikor eleredhet egy kis zápor (a meteorológus szíves közlése).

 

A  pár lépésnyire lévő, Feneketlennek hívott, valójában 4-5 méter mély tavon récemama vigyázza a fiókáit, a köveken mocsári teknősök napoznak, a levegőben sirályok köröznek. Ahogy felnézek, szemembe ötlik egy lány. Karcsú, miközben robusztus, kecses, egyben mégis darabos (rusztikus) a mozdulata. Jóval magasabb nálam, igaz, egy talapzaton áll. Hiába keresem a tekintetét, nem méltat a figyelmére, bronzos, szép arca kőkemény, elszánt, ugyanakkor várakozó. Korát tekintve 20 és 60 között lehet. A ruházata közel sem divatos, mintha a tó körüli futáshoz használná rendszeresen, kissé elnyűtt, patinaszerű foltokkal. Az pedig kizárt, hogy a vállán galambtrotty díszelegne… 

Tudnom kell, ki ez a szembeszökő jelenség! Ő lehetne az én Galateám.

Ám hamar kiderül, a lány Pygmalionja Makrisz Agamemnon, akinek tucatnyi alkotása díszíti köztereinket. A görög szobrászművészt sem hazájában, sem tanulmányai színhelyén, Párizsban nem látták szívesen túlzott baloldali elkötelezettsége okán, így Budapesten telepedett le, ahol művészetének elismerése mellett politikai posztokkal is elhalmozták: ’56-’57-ben képzőművészeti kormánybiztosként tevékenykedett. (Alakját Spiró György is megörökíti a Tavaszi Tárlat című regényében.) A klasszikus görög hagyományt a kubizmussal ötvözte (na, ennyit a női szépségideálomról…). Az egykori Bartók Béla Színpad (ma Új Budai Parkszínpad) mellett mozdulatlanságában is mozduló alkotását pedig (feltehetőleg) a tó körüli parkrendezést (’58–’60) társadalmi munkában végző, környékbeli fiatalok egyikéről mintázta.

A Társadalmi munkáslány néha tényleg elmozdult: ’61-ben még a tó felé nézett, ám fejére nőttek egy fa ágai, ezért arrébb vitték és elforgatták – az árnyékból kikerülve most szabadon égeti a nap. Egész elfeketedett… az ég, csöpög az eső, ahogy a fagyim is. Ha még mindig lombkorona alatt szobrozna, be- állnék mellé.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!