Minden szülő abban reménykedik, hogy egyszer megszületik a gyermeknevelés bibliája, a családi krízishelyzetek receptgyűjteménye. A fogyatékos gyermeket nevelő apák és anyák még több kétséggel terelgetik csemetéjüket, még jobban áhítják a megoldókulcsot felmerülő problémáikra. Sándor Erzsi, a népszerű újságíró most megírta vak fia, Tomi történetét. Könyvében megosztja olvasóival, hogy miként nevelte önálló, teljes életet élő férfivá gyermekét. És azt is, hogy igazából fogalma sincs róla, hogyan tette mindezt.
Ha komoly neveléstudományi szakmunkát várunk, súlyosan (és kellemesen) csalódnunk kell. A Szegény anyám, ha látnám című, október végén a boltokba kerülő kötet már megjelenésében is derűt sugároz – ahogy írója és főszereplője is. Anya és fia, azaz Erzsi és Tomi kiadói felkérésre vágott neki a könyv létrehozásának. Nem áll tőlük távol a kitárulkozás, nemcsak Erzsi újságírói hivatása miatt, hanem mert mindketten fontosnak tartják megosztani tapasztalataikat, közel hozni a vakok világát a látókhoz – oszlatni a ködöt és letörölni a stigmát, amelyet Magyarországon a fogyatékosok még mindig viselni kénytelenek. Éppen ezért számtalan fórumon, interjútól a tantermi színdarabig meséltek már arról, hogy hogyan élték meg a most 25 éves, teljesen önálló életet élő, zenésznek és könnyűzenei szakújságírónak készülő fiú gyerekkorát. Tomi eddig is szívesen válaszolt azokra a (mindig visszatérő) kérdésekre, amelyek mindennapjaira, életvitelére irányulnak. A fiú azt reméli, hogy sokakhoz eljut a könyv, melynek elolvasása után talán nem úgy fognak hozzáállni a vakokhoz, mintha más bolygóról jött űrlények lennének, hanem meglátják azt, hogy a fogyatékosság ugyanolyan probléma, ahogy probléma lehet egy hozzátartozó elvesztése, vagy bármilyen nehéz élethelyzet. „Mert minden embernek megvan a maga keresztje – mondja Tomi. – Ez a miénk, amivel nem könynyen, de sok humorral megbirkóztunk.” Nagyon szerencsésnek érzi magát több okból is, például hogy a fővárosba, egy értelmiségi családba született, nem pedig szociálisan-kulturálisan rossz körülmények közé, ahonnan minimális a kitörési esély, a teljes értékű élet reménye. Emellett, hogy jókor jó emberekkel találkozott, és hogy boldogan éli az életét. És ez – hangsúlyozza – nem függ attól, hogy lát-e vagy sem. Nem kell mindig mindent ebből a megközelítésből nézni egy fogyatékos esetében.
Édesanyja ugyanerre a következtetésre jut: „Leginkább azt akartam megosztani az emberekkel, hogy mi minden baj közepette jól akartuk érezni magunkat, nem kisajátítani egymást, nem rátelepedni a másikra, ami egy egészséges gyermek esetében is előfordul, fogyatékosoknál pedig nagyon jellemző. Hogy békén kell hagynom, hogy önállóvá váljon, és hogy nekem se kelljen mindent feladnom érte.” Emellett Erzsi nagyon fontosnak tartotta átadni az üzenetet: ér félni. „Fel szoktak magasztosulni a fogyatékos gyerekek szülei, hogy ők valami nagy küldetést teljesítenek és közben nem mutathatják az elesettségüket vagy a méltatlankodásukat. Én is baromira féltem sokszor, és ezt nyugodtan fel lehet vállalni! Segít, ha ki meri mondani az ember, hogy nem vagyok hős és igenis baromira meg vagyok ijedve.”
Erzsi persze a mai napig aggódik fiáért, pláne amikor látja az utcán a fehér bottal, fülében pedig fülhallgatóval közlekedni, vagy amikor az udvaron görkorcsolyázik, de nem megy oda hozzá – pont ő nevelte ilyen magabiztosnak és vagánynak. Bár ő azt mondja, nem nevelte Tomit semmilyennek, hogyan tehette volna, az koncepciót feltételezne, olyan meg neki nem volt, csak csinálta a dolgokat, ahogy jónak látta. „Az ember Vekerdy Tamástól tanuljon nevelést, ne tőlem, egy fogyatékos gyermeket neveltem fel, ebből még nem lehet következtetéseket levonni. Csak a saját kétségeimet meg örömeimet tudtam lejegyezni.” Például, hogy milyen dühítő, amikor egy szülő diszkréten jelezni szeretné a környezete számára, hogy a gyermeke nem lát: ráhúz egy sárga-fekete pötytyös (a vakság egyezményes jelölése) úszósapkát a fejére a medencében, és senki nem veszi figyelembe, mert azt sem tudják, mit jelent. Tomi is azt meséli: a fehér botján is szinte átesnek az emberek, annyira nem figyelnek oda vagy annyira érzéketlenek.
A könyv megjelenése kapcsán, vagy ha még egy ürügyet keresünk, az október 15-i Fehér Bot, azaz a vakok és gyengénlátók nemzetközi napja alkalmából érdemes elgondolkodni azon, hogy Tomi története (derűje, életfelfogása) mennyire nem általános. Hogy milyen nehezített terepen kell megélni egy amúgy is kétségbeejtő élethelyzetet ma Magyarországon a fogyatékkal élőknek. „Elképesztőnek tartom, hogy nálunk menynyire félnek a fogyatékosoktól, és emiatt milyen pokolian kiszolgáltatottá teszik őket – mondja Erzsi. – Minden jogukat megvonják, látszatintézkedéseket hoznak. Például kiadnak pár Weöres-verset Braille-írással 1000 példányban, miközben ebből az összegből 1000 vak gyerek juthatna laptophoz, ami az életminőségén javítana. Visszafele lépkedünk az egész kérdésben, miközben nyitni kellene, lehetővé tenni például a szabad iskolaválasztást és az integrációt. És elsősorban megváltoztatni azt az elutasító hozzáállást a fogyatékkal élőkhöz, amit ma nálunk a politika is megerősít.”
További információk a könyvről: www.facebook.hu/SzegenyAnyam
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
