Megették a kelléket

– A színészet már régen is közel állt önhöz, még az ukrajnai hadifogságban színészkedett.

– Ez akkor, ’44 és ’47 között a túlélést jelentette. Magunk írtuk a darabokat is, amiket játszottunk, és mindig beleírtunk valamilyen „kelléket”, amelyet a színpadon meg lehetett enni. Mondjuk a Hacsek és Sajó jelenetben nem azt kértük a pincértől, hogy hozzon egy kávét, hanem, hogy levest hozzon.

– Nem sokkal aztán, hogy visszatért a hadifogságból, színházban kezdett dolgozni.

– Egy régi barátom, aki a Városi Színház – a mostani Erkel – gazdasági igazgatója lett, kért meg arra, hogy segítsek neki. Ez körülbelül egybeesett az államosítás időszakával. Hamarosan az Operaházhoz csatolták az Erkel Színházat, így átkerültem az opera gazdasági titkárának. Aztán baráti kérésre a Déryné Színházhoz mentem, majd a Vidám Színpadon lettem gazdasági igazgató. A Vígszínházhoz Várkonyi Zoltán szerződtetett. Ott dolgoztam évtizedekig, aztán egyszer észre kellett vennem, hogy én vagyok a gazdasági igazgatók doyenje, a hadifogságot is beleszámítva, több mint hetven év folyamatos munkaviszonnyal.

– Mibe szólhat bele egy színházi gazdasági vezető, és mibe nem?

– Minden olyanba, ami nem művészeti kérdés, a működésbe, a produkciós keretbe, a protokoll- és reklámköltségekbe. De a műsortervbe, a premierek kitűzésének időpontjába, a szereposztásba soha.

– Soha nem érezte, hogy önnek ez már nem megy, sok új dolog van? A számítógép-használat például rögtön ment? Kiismerte magát az adójogszabályokban?

– Valószínűleg fokról fokra kevesebbet tudtam magamévá tenni a legújabb dolgokból, de a meglehetősen komoly szakmai gyakorlat és tapasztalat és a munkatársaim rendkívüli segítőkészsége, szaktudása az utolsó pillanatig átsegített azon, ha valamit homályosnak éreztem.

– A Víg hatalmas intézmény, tehát nyilván nem azért tartották, mert a múltjára való tekintettel kínos lett volna elküldeni. Ha csődbe vitte volna a céget, biztosan megválnak öntől.

– Egyfajta biztonságot jelentett a személyem, mert tudta Várkonyi, és tudta Marton László is, akivel több mint 30 évig igazgattuk a Víget, hogy nem viszem az erdőbe a színházat, időben szólok, hogyha valamit lépni kell. Eszenyi Enikő is hasonlóképpen gondolta ezt, amikor átvette az igazgatást. De aztán Enci mondta, hogy egyszer a revizorok fölhívták a figyelmét arra, hogy általában a kórházak igazgatói legkésőbb hetvenéves korukra elmennek nyugdíjba, és én már csaknem két évtizeddel átléptem ezt a határt is. Ezt megbeszéltük, és abban maradtunk, hogy nem megyek el a Vígtől, hanem a gazdasági tanácsadói munkakört látom el.

– Úgy hallom, hogy változatlanul naponta bejár.

– Igen, mintegy 6 órát bent töltök a színházban. Nem mondom, hogy sérvet kapok a munkától. A mostani munkám nagy része a különböző alapítványok kezelése. A színháznak elég sok alapítványa van.

– Előfordul, hogy a mostani gazdasági igazgató, Csóti József, akinek szintén jelentős múltja van a szakmában, odamegy ön­­höz, hogy „ugyan már, Egonkám, adj egy kis tanácsot?”

– Csóti Jóska egészen kiváló szakember, és régi, kedves barátom. A mi munkakapcsolatunk jóval azelőtt kezdődött, hogy átadtam volna neki a munkakörömet. Amikor a Radnóti Színházban dolgozott, akkor is szoros telefonkapcsolatban voltunk szakmai ügyekben. Az ritkán fordul elő, hogy azt mondja, Egonkám, adjál valami tanácsot, hogyan kell ezt vagy azt csinálni. De személyi kérdésekben konzultálni szoktunk.

– Változatlanul, ahogy eddig, gyalog megy föl a harmadik emeleti szobájába?

– Bevallom, hogy föl már általában lifttel megyek, ha működik, lefelé még gyalog jövök. Egy csomó reflexem lassabb, mint azelőtt. Én például igen nagy súlyt helyeztem arra, ezt még Nádasdy Kálmántól tanultam, hogy mindenkinek előre köszönjek, függetlenül nemtől és kortól. Mostanában azt tapasztalom, hogy a reflexeim annyival lassultak, hogy későn veszem észre azt, akinek köszönni kellene, és így gyakran megelőznek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!