Leborulni egy leveskonzerv előtt

Vitathatatlanul az ősz legizgalmasabb kiállítása, ami nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a pop art legnagyobb műalkotásait tárja elénk, kiegészítve szűkebb környezetünk, Kelet-Európa művészeinek munkáival.

Nehéz dolga nem volt a múzeumnak: a Ludwig házaspár az elsők között ismerte fel a pop art jelentőségét, sőt abban is elévülhetetlenek az érdemeik, hogy egyes művészek mára igazi ikonokká váltak. Sokat keresgélni a pincében tehát nem kellett: Andy Warhol, Jasper Johns, Roy Lichtenstein és Tom Wesselmann éppúgy bekerültek a kiállítótérbe, mint hazánk legjelesebbjei, Keserű Ilona, Lakner László, Siskov Ludmil vagy éppen Szenes Zsuzsa. Igazi örömünnep ez mindazoknak, akik akár csak egyszer is belefeledkeztek az önfeledt, színes, a társadalom elé életigenlő tükröt tartó pop art varázsba. A tárlat jól osztja fel a témákat, megfelelő teret ad az egyes műalkotásoknak, hogy teljes szépségükben tetszeleghessenek, de azért a többiekkel is kokettáljanak.

Több mint 200 műalkotás lóg a falakon, és hiába borulunk le itt Warhol konzervjei, ott Lichtenstein faramuci képregénykockái előtt, egy idő után a szem elfárad, az agy pedig feladja az állandó kutatást a nagy aha-élmény után.

Mert ahogy nálunk szükséges tudás egy szexuális töltettel elfogyasztott banán (műalkotás) megtekintésekor, hogy bizony, egykor banánt legfeljebb többórás sorban állás után lehetett megszerezni, úgy egy Campbell leveskonzerv is csak akkor nyerheti el értelmét, ha az ember kanalazott már bele egy csirkehúsosba vagy gombásba. De talán még akkor sem – a pop art ugyanis olyan közvetlenséggel reflektál az átélhető hétköznapok mögött rejlő közös (és mára nosztalgikus giccsbe hajló) tudásanyagra, hogy azok számára, akik nem élték meg ezt a kort, elmagyarázhatatlan.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!