Legóból legenda

– Vajon kinek lehetett jobb lenni a rendszerváltás utáni években: vidéki rocksztárnak vagy budai egyetemistának?

– Nem cserélném el azokat az éveket Lovasi Andrással – ha erre vonatkozik a kérdés –, mi is csináltunk zenekart az egyetemen, a barátaimmal ott voltam a Kispál első budapesti koncertjén az Almássy téren, ugyanazon a színpadon léptek fel, ahol egy-két héttel korábban mi. Itt megjelenhetne az egyiknek sikerült, a másiknak nem csalóka szála, de nincs bennem semmiféle irigység. Azáltal, hogy közel vagyok ehhez a világhoz, látom a maga teljességében, hogy milyen sok tehetség és milyen sok munka, lemondás kell hozzá. És ha én valamit tisztelek, az a tehetség. Az újságírói és tévés tevékenységem is arról szól, hogy jórészt tehetséges emberekkel találkozom, ami azért is jó dolog, mert abban reménykedik az ember, hogy ez hátha fertőző, és ő is kicsit érdekesebb lesz általuk.

– Irigylésre méltóan bennfentesnek tűnik nem csak a zenei, de mindenféle kulturális körökben. Hova húz leginkább a szíve?

– Nem olyan régen volt nálunk egy spontán buli, amelyen részt vett Lovasi András, Cserna-Szabó András író, Barabási Albert László hálózatkutató a Harvardról, Nagy Ervin színész. De simán lehetett volna ott sportoló is. A magánéletemben ugyanazt a sokféleséget képviselem, amit a munkámban is nagyon élvezek. Nyilván másról beszélgetek Papp Szabival a Supernemből, mint Egressy Zoltán íróval vagy Máté Gábor rendezővel.

Sokszor előfordul az életemben, hogy híres embereket én mutatok be egymásnak. Legutóbb Lovasit Haumann Péternek vagy Beck Zolit Für Anikónak. Talán annak is köszönhetem ezt a tág ismeretségi kört, hogy senki sem félti tőlem a területét: az irodalmárokat megnyugtatja, hogy nem írok szépirodalmat, a zenészeket, hogy nem akarok basszusgitározni, a színészek meg eleve nyugodtak lehetnek, mert soha nem akartam játszani.

– Nevezhetjük egyfajta kultúrkrónikásnak?

– Noha zsigerből tiltakozom ellene, valamennyire biztos az vagyok. A Lovasi-könyv megírásánál nagyobb motiváció volt számomra, amit az elmúlt pár év megtanított nekem: nem szabad várni bizonyos ötletekkel, mert valaki megcsinálja helyetted. Egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb születik majd egy ilyen könyv, hiszen Bandi (Lovasi András – a szerk.) sok ilyen megkeresést kap, számomra pedig evidens volt, hogy mindenkinek az a legjobb, ha én írom meg. Nem nagyképűség, de mind barátilag, mind szakmailag én vagyok a legközelebb a témához. Nyilván egy klasszikus rockújságíró mást talált volna el belőle, de ott meg hiányzott volna a baráti vonal.

– Ebben az egyes szám első személyben mesélő, vallomásos Lovasi-regényben hol van Lévai Balázs?

– Amikor a 18 éves lányom elolvasta a könyvet, azt kérdezte tőlem: a Lovasinak van olyan dumája, mint neked, vagy tőle lopod a szövegeidet? A hozzám közelállók némileg rám ismertek a könyv stílusában, bár ez egyáltalán nem volt cél. De bizonyos értelemben ez az én könyvem is. Nagyon izgalmas szerepjáték volt belebújni Lovasi történeteibe, az ő fejével gondolkodni és fogalmazni, de a saját fejemet nem tudtam kihagyni belőle. A sok-sok interjú után úgy éreztem, mintha egy zacskó legót szórt volna elém a szőnyegre: na, mit tudsz kirakni ebből a sok-sok darabból? Ezt a részét nagyon élveztem, megtalálni az összepasszoló részeket, megteremteni a háttereket, miliőket, elképzelni párbeszédeket: színes, szórakoztató történetekké formálni emlékeket.

– Mintha egy Lovasi-generátort működtetett volna.

– Sokat segített a karakterébe bújásban, hogy egyidősek vagyunk, nagyon hasonló az élményanyagunk, az első lemeztől kezdve jelenidőben követtem a pályafutását, ráadásul az ezredforduló környékétől baráti viszonyban vagyunk. A hiányzó résekbe sokszor tudtam saját élményeket is préselni, hiszen én is ültem a balatonszemesi kertmoziban vagy söröztem klasszikus restiben. Nekem a legnagyobb sikerélmény, ha valaki úgy olvassa, hogy ez így jött ki Lovasiból. Mert akkor természetesnek és őszintének hat, ami cseppet sem hátrány egy rockéletrajznál.

Attól féltem, hogy sok mindent ki fog húzni majd a Bandi, mert jó néhány konfrontatív rész van benne, sommás vélemények másokról. De szinte mindent benne hagyott.

Kicsit arra is rámentünk a vége felé, hogy egyfajta generációs önvizsgálatot is tartsunk: itt van ez a korosztály, amely a rendszerváltás környékén kezdett el zenélni, és ez lett velük mára. Azért is fura az én helyzetem ennek a zenei generációnak a világában, mert nagyon jó kapcsolatot ápolok Ákossal, Lukács Lacival és Lovasival is. Ma délután találkozom a Tankcsapdával, kíváncsi vagyok, Laci le fog-e szúrni azért, amit róla írtunk.

– A munkáit – a Dob+Basszustól a Bestselleren át a Behálózváig – mintha összekötné valamiféle eredetkutatás: hogyan születnek a dolgok, dalok, könyvek, ikonok.

– Azért néztem ilyen bambán, mert ön nem tudhatja, hogy épp a Csík zenekarral forgatok egy dokumentumfilmet, amelyben annak próbálunk utánajárni, hogy a nagy feldolgozás slágereikben szereplő dallamok honnan erednek és hogyan ötvöződnek. Az azonos gyökereket kutatjuk. El fogok menni a zenészekkel például Erdőszombattelkére, ami azért érdekes, mert egy onnan származó zenei motívum lett beleépítve a Most múlik pontosanba. Vagy százötven kilométerrel arrébb Péterlakára, mert a De szeretnék... című Kispál feldolgozásnak ott találhatjuk meg a forrását. Szóval: igen, szeretem kikutatni a dolgok forrását, bár ezt így nem szoktam magamnak megfogalmazni.

A Dob+Basszusban is tulajdonképpen ezt csináltam. Azt kerestem, hogyan, milyen körülmények között születtek a könnyűzenei slágerek, hol a helyük ebben a hagyományosan elitista magyar kultúrában. És az a fajta kutatás érdekel igazából, amikor az alkotóval közösen jutunk el valahova, ami számára is meglepetést okoz, így részese lehetek egyfajta koncentrált folyamatnak, terápiának is – ahogy Bandival az Idáig tudom a történetet születése során.

– Választott témái – ne áltassuk magunkat – viszonylag szűk réteg érdeklődését szolgálták-szolgálják ki, bár a köztévé által korábban sokakhoz eljuthattak. Nem hiányzik a nagy nyilvánosságnak való szereplés, kultúraközvetítés?

– A szereplésben egyre kevesebb örömöt leltem, ma sokkal jobban érdekel az alkotás, mint hogy felismerjenek a villamoson. Abból a szempontból szerencsés voltam eddig is, hogy szinte soha nem kellett olyan műsorban szerepelnem, amiben nem hittem volna vagy ne lett volna fontos. Most az MTVA-val elkezdődött egy oldódási folyamat, tavaly év végén Ákosról csináltam nekik egy 50 perces dokumentumfilmet, most pedig a Tankcsapdáról fogok.

– Kellett a visszatéréshez Ákos?

– Biztos kellett, de lényeges, hogy Ákos ragaszkodott hozzám, nem én próbálkoztam általa helyzetbe kerülni. Ez egy fontos visszajelzés a munkámról. Ákos és Lovasi – egymásnak üzengető könnyűzenei ikonok, és mindkettő elfogad engem egy szakmai entitásnak. Ebben az országban nagyon ritka pillanatokban lehet elhinni, hogy nem a politikai lojalitás, hanem a teljesítmény számít. Hogy a művészeten és kultúrán belül vannak objektív teljesítmények. Én mindig önálló utat jártam. A színházkritikai szakma egy része nagyon fúj rám, mert elvállaltam a Vidnyánszky-féle Nemzeti Színház felkérését, hogy a saját lapjukban írjak kritikát minden egyes premierjükről. Azt gondoltam, hogy maga a megkeresés is egy gesztus: írd le, mit gondolsz az előadásainkról, nem fogunk beleszólni. Így is történt. A hét kritikából több az elmarasztaló, mint a dicsérő, s egy szót sem szóltak. Amennyire lehetséges, én nem árkot mélyíteni akarok, hanem betemetni azt.

– Ön szerint mi a legaggasztóbb jelenség ma a magyar médiában?

– A két oldal közötti gesztusok a '90-es évek végétől elkezdtek csökkenni, a 2000-es évektől radikálisan fogyatkoztak, mára pedig megszűntek. Ha valaki kijön egy újságírósuliból, akkor onnantól kezdve baloldali vagy jobboldali újságíró lesz nyugdíjas koráig? Azon a médiakörön belül kell ugrálnia egyik munkából a másikba? A televíziós szakma mint szakma megszűnt. Az átpolitizáltság miatt eltűntek a mesterek, ugyanis egyik vagy másik oldal kiebrudalta őket a közmédiából.

Innentől az van, hogy nincsenek elődök, akiktől tanulni lehetne. Ad hoc jellegű műsorkészítés zajlik, de lehet, hogy ezen sem érdemes aggódni, mert 10-20 év múlva nem lesz tévé. A 2000- es évek elejéhez képest radikálisan kevesebb a tévénézők száma, az én gyerekeim például a videós tartalmakat már csak a neten nézik. Szerintem alternatív médiumok sokasága fog megszületni pillanatokon belül. De a múlton való nyavalygás elég szánalmas tud lenni. Annak idején azért hagytam abba a Dob+Basszust, mert azt gondoltam, hogy amit a múltból ki tudtunk bányászni, hogy mennyi érték van a magyar könnyűzene múltjában, azt megtettük. Nagyon szerettem volna a jelen felé, a kortárs könnyűzene felé fordulni, de akkor nem engedték, talán majd lesz erre is lehetőségem.

Ma iszonyú színes zenei élet vesz minket körbe. Ugyan néha kiakadok a szövegeken, hogy mennyire laposak, de ez is a kultúra teljesen természetes hullámzásának az eredménye. A csehtamásos, kisstibis, lovasis okoskodások után egyszer csak jön Halott Pénz és azt énekli: „Hogy legyek én igazán gyengéd, mikor a feneked az én igazi gyengém”. Másképp, de ez is tök jó és hiteles, szóval felesleges nyafognunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!