Nemzetközileg rangos, hazai jazzfesztivál adná meg a magyar zenészek megérdemelt megbecsülését, mondja a világszerte elismert zongorista és zeneszerző, Oláh Kálmán, akit zeneakadémiai szerzői estje apropóján kérdeztünk.
– Sokat utazik, mit tapasztal, hol vannak ma a műfaj fellegvárai?
– Amerikában a jazz szinte teljes mértékben New Yorkra koncentrálódik. Ám mivel Európa bizonyos országaiban egyre nagyobb odafigyelést, megbecsülést kap a műfaj, sokan költöznek át ide. A legnagyobb jazzéletet Dániában, Németországban és Franciaországban tapasztaltam.
– Mi hol vagyunk a jazztérképen?
– Színvonalban az első helyen állunk: az ország méretéhez képest ilyen sok, magas szinten játszó jazz-zenész máshol nincs. Benyomásaim szerint a jazzoktatásban is előrébb járunk másoknál. Ugyanakkor a magyar jazz még mindig nem kapja meg azt a megbecsülést, amit megérdemelne. Az egyik legnagyobb hiányosságot abban látom, hogy nincs egy rendszeres, nemzetközi hírű fesztiválunk.
– Nem igényli a magyar közönség?
– Dehogynem! Ha összejön egy koncert, mindig telt házas, a visszajelzések alapján nagyon nagy az érdeklődés. A problémát az anyagi támogatás, a szponzoráció elmaradása okozza.
– Milyen gyakran lép föl itthon?
– Jóval kevesebbszer, mint szeretném. Nagyobb koncertem, mint ez a mostani is, négy-öt van egy évben, ezen kívül jazzklubokban adok elő, bár vidéki városokban nem számottevően.
– Hívták, telepedjen le Amerikában, mégis maradt, miért?
– A távolságok Budapestről is legyőzhetőek. Szerencsére ismerik a nevem Európában és Amerikában is. Minden hónapban játszom külföldön, október végén például Kaliforniában, novemberre pedig New Yorkba hívott Tim Ries szaxofonos.
– Milyen elképzelések alapján választotta ki mostani fellépőtársait?
– Nemzetközi felállást szerettem volna, európai zenészeket, még ha amerikai származásúak is. Mindig izgalmas, inspiráló számomra, ha a kulturális különbségek ellenére is ugyanazt a nyelvet, a jazz nyelvét beszéljük, ha új ötleteket tudunk mutatni egymásnak. Gerard Presencer trombitás régi kollégám, barátom, vele évek óta együtt játszom. A többiek kvalitásai sem voltak ismeretlenek számomra, habár korábban nem zenéltem velük, viszont nagyon jó ajánlással érkeztek, Tony Lakatos hívta föl rájuk a figyelmem.
– Majdhogynem a Zeneakadémia színpadán találkoztak először, nincs is szükségük próbákra?
– Jazz-zenészeknél ez természetes, hiszen nem a kompozíciók, hanem a hozzáadott improvizáció a lényeges, ha ennek mikéntjét valaki elsajátította, akkor az bárhol, bárkivel működik. A bonyolultabb kompozíciókat persze elküldözgettük egymásnak e-mailen, mert bár a szerzői estemre készültünk – ahogy hallhatta –, a többiektől, akik zeneszerzők is, játszottunk darabokat.
– A világháló másképp is hasznos a jazz közvetítésében?
– Mindenképpen! Winand Gábor énekessel például azért tudtunk föllépni a nagyon híres francia Junas fesztiválon duóban, mert a szervezők a YouTube-on látták a Budapest Jazz Club-beli produkciónk felvételét. Ezek a videomegosztók elősegítik a nemzetközi kapcsolatokat, az emberek általuk megismerhetik a távol élő muzsikusok műveit.
– Mennyire elfogadott az önre jellemző a jazz-zel ötvözött klasszikus zene?
– Mind a közönség, mind a szakma pozitívan áll hozzá. A Passacaglia for orchestra & jazz trio című szimfonikus zenekari darabomat két év alatt legalább tízszer mutathattuk be, és ez egy kortárs klasszikus zeneszerző esetében is nagy eredmény. Hogy igény van az újdonságokra, abból is látszik, hogy folyamatosak a felkérések hasonló jellegű munkákra. Legutóbb a Kovács László vezényelte ELTE kórus és kamarazenekarnak írtam A Duna arca című darabot, s ez hamarosan olyan kortárs klasszikus zeneszerzők, mint Orbán György és Tóth Péter művei mellett fog megjelenni a Hungaroton kiadónál.
Jazzencia, avagy az improvizáció klasszikusai
Koppenhágából érkezett az angol trombitás, Gerard Presencer, Barcelonából a spanyol dobos, Esteve Pi Ventura, Párizsból a philadelphiai bőgős, Darryl Hall, Bécsből a New York-i szaxofonos Andy Middleton – és a néha mindentől távolinak tűnő Budapestről a magyar zongorista, Oláh Kálmán. Az öt művész föllépésének kuriozitása fényében megdöbbentő, hogy a szervezők csupán alig félházat szerveztek. Mindezt a hallgatóság dupla intenzitású tapssal ellensúlyozta. Volt is miért örömködni, Oláh Kálmán míves szerzeményei mellett, hallhattuk Presencer Balerináját is, a hangulat egy Thelonious Monk-tételnél izzott föl igazán – az improvizációk sorozata mély érzelmeket szabadított föl.
Oláh Kálmán European-American Quintet
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia), Nagyterem, 2014. október 9.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
