Az írónak van egy rossz híre: nemcsak
ilyen-olyan tulajdonságokat
öröklünk és adunk tovább, hanem
a sorsunkat is, főként, ha az nyomorult
– valahogy úgy fogalmazza
ezt meg: hozott lélekből dolgozunk.
Persze sokszekérnyi szépirodalmi
mű boncolgatja a megismételt
életek és kódolt baklövések
természetrajzát, Háy híre így inkább
jegyzőkönyv, amely a keserű
igazságot mindenféle moralizálás,
egyáltalán: bármiféle kommentár
nélkül büfögi elénk.
Háy összetéveszthetetlen élőnyelvi
stílusában soroltatnak
elénk kisbetűs hősei, akik utoljára
és kicsit boldogok csak a már átélhetetlen
múltban voltak, most
gépiesen csalnak és csalatnak,
abortuszra küldik szeretőiket vagy
abortuszra mennek, mert szeretőik
oda küldték őket, házastársukkal
utálják a szexet, ha nők és
követelik a jussukat, ha férfiak. Ha
váltanak, akkor ugyanazt kezdik
elölről, csak közben meg is öregedtek.
Mert a másik, szintén nem új,
de sokkolóan elénk tárt hír: hogy
rohadtul megy nekünk, embereknek
ez az öregedés. Még a szeretők
is hervadnak, a házastársakról
nem is szólva.
Levegőt ebben a sorsprésben
a mesék adhatnának – egy-egy
üdítő színfoltjaként az elbeszéléskötetnek,
amelyet a kisbetűs
hősök mesélnek gyermekeiknek
–, ám őket sem hagyják szárnyalni,
nem lehet elég korán megtanulni
a gyerekeknek, hogy csak
azért opcionális a mesék befejezése,
mert a valós életé biztos
nem az.
A kötet nagy része „polgári” történetek
gyűjteménye, a nagyvárosi
világ névtelen szereplőinek ismétlődő
sorsa, amelyeket akár irigyelhetnének
is Háy régi szereplői, a
reménytelen falu – a városi szereplőkkel
ellentétben – nevesített, ám
ettől még arctalan szereplői. Az ő
pálinkába áztatott, pár betonozatlan
négyzetkilométeren élt rövid
életük még annyi mozgásteret sem
enged, mint városi kollégáiké. Az
író mintha azért töltötte volna fel a
könyv utolsó harmadát régi falusi
novelláival, hogy bizonyítsa alaptételét:
akárhol is születünk, „minden
életnek egy változata van, az,
amit élünk”.
(Európa, 2015, 379 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!