Ziemowit Szczerek: Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története
Mint két éve Kolozsvárott is élő „tápiai” – az erdélyi magyarok a magyarországi magyarokat „táposoknak” mondják; gyenge csontozatunkra, csökevényes izomfejlődésünkre, vattával kipárnázott, kicsi, lapos krecliben való púderszagú neveltetésünkre célozván szubtilisen –, Szczerek magyarul most megjelent könyvéből arra döbbentem rá, hogy a lengyelek úgy vannak Ukrajnával, ahogy a táposok nagy része Erdéllyel. Nosztalgia, szentimentalizmus, a lengyelségtől amúgy sem túl távoli romantika, amputáció utáni reménykedő érzetek a hiányzó végtagban.
Egyszer jártam Lwówban (nekünk: Lemberg, az ukránoknak: Lviv), még az átkos volt, de már Gorbacsov, vonattal közlekedtem oda, hogy majd repülőre kapjak, azzal Leningrád, onnan meg vonat Helsinkibe, ott volt valami hivatalos dolog, de az utat nem fizették. Nem időznék itt hosszan tájleírásilag, ám mégoly meglepett, hogy a lembergi belváros a szovjet lepusztulat vakolatmálladéka alatt mennyire lengyel volt, hogy a Rynek (piactér), az Rynek, mint Krakkóban, hogy az egésznek a rég letűnt, de kiérezhető közép-európaisága az Habsburg-galíciai, azaz lengyel. Mikor egy Tarr Béla-filmben sertepertéltem producerként jó tíz évvel később Beregszászon (Beregovo), ott volt ugyanez az érzésem, csak ott épp magyar – egy grádiccsal délebbi – volt a nyomorba fojtott közép-európaiság.
Az 1978-as születésű Szczerek tehát keletre nyomul, noha nyugati eszményei vannak; azaz tőrőlmetszett közép-európai. A legkezdetibb gonzo alapművet, H. Thompson riportját a Kentucky Derbyről fordította anyanyelvére, és mondataiban gyakran üti fel a fejét a Kerouac.Lengyel és ukrán haverokkal nyomulnak, gyógyszer tárakban vesznek egy Vigor nevű ukrán szert, melyet potenciazavarokra árulnak az ottani patikusok, hallucinogén szernek tartják, és „hombre, olyan ütős, mint Pelevin balti teája, a vodka-kokain. Minden lengyel, aki Lembergbe jár, ezt issza”.
A beatnik és gonzo szellem adott tehát, csak Szczerek nem az óceántól óceánig nyújtózkodó hatalmas ország végtelenbe vesző útjait rója, hanem, mondjuk, Drohobicsba megy, a „galíciai Kafka”, Bruno Schulz emlékeit keresve. Munkácsról, a kárpáti Ruszból mehetne Szlovákiába, Magyarországra, de visszafordul, mert „jobban vonz az ukrán pán-potencialitás, mint a lagymatag Közép-Európa”. Dílereket hajt, lebegve a „ruszkit”, az egzotikus, elementáris, brutális és vulgáris Keletet keresi. Tatárokkal ismerkedik a Krímben, mely ekkor még Ukrajna integráns része, még messze nem jelentek meg Putyin „kis zöld emberkéi”.
A könyv 2013-ban jelent meg Lengyelországban, tehát az Euro-Majdan, az arany vécékefés Janukovics menekvése, a donyecki háború és a Krím félsziget bekebelezése előtt.
Előkerül a remek Gogol Bordello és frontembere, Hütz, aki egy hasonló, bár nem lengyel-, hanem zsidószempontú és kiváló Ukrajna-kutató amerikai regény (Jonathan Safran Foer: Minden vilángol) filmváltozatának főszerepét is játszotta.
„Semmi nem olyan kapós Lengyelországban, mint a káröröm” – mondja, mikor arról esik szó, hogy hány helyről kapott megbízást ukrántematikumú, ironikus és cinikus gonzo-riportokra.
Mondom, a magyar-lengyel áthallás erős, tanulságos is, hiszen Ukrajna a legismeretlenebb szomszédunk, mindenképpen érdemes elolvasni Szczerek könyvét Vlagyimir Putyin februári, budapesti látogatása előtt. A miheztartás végett.
(Ford. Körner Gábor. Typotex, 2016. 242 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!