Ilyen városi sétát 2011 májusában indított először a Menhely Alapítvány, a mostani már a hatodik volt. A Menhely Alapítvány szerint a túrák célja láttatni a „másik oldal” mindennapi küzdelmét. Lehetőséget teremtenek a párbeszédre, és a hajléktalanságot nem csak bemutatják, hanem „közelebb is hozzák”. 10–25 fő vesz részt a sétákon. Vannak önkéntesek, akik már dolgoztak az alapítványnál, facebookozók és rádióhallgatók, akik hirdetésben hallottak a programról, de jönnek iskolai, munkahelyi csoportok is. Mindenkit a kíváncsiság hajt, jó lehetőségnek tartják a kulisszák mögé való bepillantást is. Különleges élmény lehet, hogy egy hajléktalan idegenvezetőként is megállja a helyét és válaszol kényesebb kérdésekre is. Általában elgondolkodtatónak, meglepőnek, megdöbbentőnek vélik az elhangzottakat.

Túravezetőnk a hosszú, őszes hajú, bajuszos, bőrkabátos, „egy hullámhosszon” feliratú pólót viselő Takács Attila. Az 52 éves informatikus annak idején jómódban élt, azt mondja, bármikor bárkivel előfordulhat, hogy hajléktalan lesz. „Két rossz üzleti döntés után lenullázódtam, nem tudtam fizetni az albérletet, túl voltam már egy váláson. Egyik pillanatról a másikra utcára kerültem” – meséli bevezetőként, és azt kéri, majd a séta végén kérdezzünk.

Üres, bontásra ítélt házak mellett vezetnek a szűk, VII. kerületi utcák. Az egyik résztvevő súgja barátnőjének: „Itt nem mernék egyedül sétálni.” A Blaha Lujza térre érve kiderül: ez egy nagyon fontos hely, 1989 telén itt tartottak hajléktalanok ülődemonstrációt, ugyanis a MÁV bezárta előlük a pályaudvarokat és a várótermeket. Kis csapatunk feltűnést kelt. „Mi ez a szekta?” – kiabálnak felénk a „csöves kamiont”, azaz az összes cuccukat magukkal hurcoló fedélnélküliek. Attila közben magyaráz: „Nincsenek itt már padok, amíg voltak, karfákat tettek rájuk, hogy ne lehessen lefeküdni, most csak keskeny peremeken lehet üldögélni. A Menhely Alapítvány krízisautója csak a fizető parkolóban állhat, persze pénzért. A krisnások már nem oszthatnak itt ételt, Tarlós főpolgármester pedig 14 aluljáróból tiltott ki minket, nyilván a társadalmi megbékélés jegyében.” Hetente egyszer ingyenes jogi segítségnyújtást tartanak a szökőkútnál a rászorulóknak, amit demonstrációként kell bejelenteni, különben területhasználati díjat kellene fizetniük.

Következő megállónk a Wesselényi utca és a körút sarkán álló élelmiszerbolt. Az üzlet oldala közkedvelt melegedőhely volt, amíg a rácsokra nem helyeztek olyan csöveket, amelyek miatt most már ráülni sem lehet. Takács Attila szerint felháborító, hogy nálunk büntetendő a hajléktalanság, ismer is olyat, aki már kapott pénzbüntetést. „Európában ilyen nincs” – mondja. A résztvevők némelyike ezzel egyet is ért, vita alakul ki a szállók helyzetéről, s a (nem) létező hajléktalanstratégiáról. „Csupán látszatintézkedések vannak, amelyekkel igyekeznek nem láthatóvá tenni az utcán élőket” – vélik többen is. Egy óra után érünk el a Kürt utcai nappali melegedőhöz. Jöhetnek a kérdések. Legtöbben Attila saját történetét firtatják. „Fél évet éltem az utcán 2007 telén. A Dráva utcánál aludtam, a hegymászóhálózsákomnak köszönhetem, hogy nem fagytam meg és annak a néhány segítő embernek, akik hoztak takarókat, meleg teát. Hajléktalan vagyok, de dolgozom. Mint nagyon sokan közülünk. Egy művészeti központban gondnoki feladatokat látok el, és ott is lakom. Önkéntesként két internetes rádiónál technikus, szerkesztő és műsorvezető is vagyok.” Attilának mobiltelefonján kívül más értéktárgya nincs. Azt mondja, azt volt a legnehezebb feldolgozni, hogy a barátoknak hitt ismerősök mind eltűntek, volt, aki az utcán átment a másik oldalra, hogy ne kelljen köszönni. „Most vannak igazi barátaim, akikre bármikor számíthatok. Mások segítésének van értelme, ezért is vállalom ezeket a sétákat.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!