Neeson sokáig halogatta a nősülést, de boldog házassága tragédiával végződött, amikor felesége, Natasha Richardson 2 évvel ezelőtt síbaleset áldozata lett. A házasságból származó két fiával azóta csendben él, és mint az Ismeretlen férfi amerikai premierje kapcsán elárulta, egyre nehezebben viseli, hogy a filmezés kiszakítja otthonról. Korábban is remete volt, nehéz interjúalany, de most mégis megnyílt a VH-nak.

– Warren Beatty mondta egyszer, már nem is emlékszik arra az időre, amikor nem az ő neve adta el a mozijegyet. Ön hogy van ezzel?

– Nem élek itt Los Angelesben és nem teszem ki magam annak, hogy nap mint nap lássanak. New Yorkban lakom, ott meg a kutyát se izgatja, mit csinálok. Lerendeztem magamban, hogy csak akkor kerülök elő, amikor egy film kapcsán dolgom van a sajtóval, és ebbe az újságírók is belenyugodtak. Viszem a srácokat a suliba, intézem a dolgaimat, nagyokat sétálok, és hálás vagyok, hogy létezik egy olyan vá­ros, ahol ezt zavartalanul megtehetem.

– Híres arról, hogy sokat olvas. Most milyen könyvek sorakoznak az éjjeliszek­rényén?

– Általában egyszerre 4-5 regényt forgatok, ebből hármat mindig magammal viszek, mikor horgászom. Most fejeztem be Joseph O’Connor regényét, a Ghost Lightot, gyönyörű, romantikus történet. Meg egy novelláskötetet egy másik ír szerző tollából, William Trevornak hívják.

– Érdekes, hogy több mint harminc éve Amerikában él és dolgozik, mégis ennyire kötődik az ír gyökereihez.

– Nemrég vettem fel az amerikai állampolgárságot, de ahogy mondják, az ír véremet nem cseréltem le jenkire, csak az ír lakcímemet amerikaira. Most ez az otthon, lényegében a gyerekek miatt. De a szívem hazahúz. Mindig is haza fog.

– A férfi, akit ebben a filmben játszik, megpróbálja megtalálni az elvesztett identitását. Ha egy hasonló baleset folytán elvesztené a múltját, a családját, a barátait, mennyi maradna meg Liam Neesonból?

– Ez a fickó annyira emlékszik, hogy tudományos kutató, biológus. Nekem a család fontosabb kapaszkodó volna, mint a szakmám, mert nem az határoz meg, hogy színész vagyok, hanem az anyám, az apám, a testvéreim, a gyerekeim.

– És ha arra kerülne sor, hogy mint a filmbeli Martinnak, egy barátját kellene felhívnia telefonon, hogy igazolja az ön kilétét, ki lenne az?

– Aidan Quinn kollégám, aki életem összes fontos pontján ott volt. Minden traumánál, drámánál, örömtűznél. Húsz éve a legjobb barátom. Ebben a filmben ő a nemezisem, és ha nem lenne a legjobb barátom, sokkal nehezebb lett volna vele verekedni. De mivel az, és egymás minden lélegzetvételét jól ismerjük, szinte kiráztuk a kisujjunkból azt a jelenetet.

– És ha a saját memóriáját kellene próbára tennie, mennyire sikerülne?

– Bokszolónak készültem, és 16 éves koromban két perc alatt megnyertem egy meccset, de egy kokitól akkora agyrázkódást kaptam, hogy nem tudtam, hol vagyok. Hiába mondta apám meg az edzőm, hogy menjek le az öltözőbe és dőljek le a padra, mintha arabul beszéltek volna. Ez úgy megrázott és annyira megijedtem, hogy egy életre elment a kedvem az öklözéstől, pedig nem is voltam tudatában, hogy agyrázkódást kaptam. Úgyhogy meglegyintett a memóriazavar rendesen, volt honnan merítenem ehhez a szerephez.

– Hollywood az a város, ahol még erős személyiségű emberek is elveszthetik az identitásukat. Ön máshol él, de kik segítették abban, hogy megtartsa önmagát?

– 35 múltam, amikor elkezdtem „hollywoodozni”, bőven kinőttem abból a korból, mikor még el lehet valakit kábítani, és könnyen elkapja a gépszíj, a pia, a kábszer, a csajozás, minden, amitől tönkremehet egy karrier. Mire ide értem, nekem ehhez már benőtt a fejem lágya.

– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt egész másképp nézett ki a táncrendje, mint most. Akkor Schindler listája, Michael Collins, Férjek és feleségek – most meg egymás után vállalja az akciófilmeket. Mivel magyarázza ezt?

– Én csak úszom az árral. Sok évvel ezelőtt egy híres angol talkshow-ban meginterjúvolták James Cagneyt, és a műsorvezető sorolta, hogy mi mindent csinált, Shakespeare-től musicaleken át gengszterekig, miközben ő az etalon, mi szüksége volt rá, kinek és mit akart bizonyítani? Cagney csak nézett, aztán lakonikusan rávágta, „csak semmi stressz és semmi feszkó”. Én is így vagyok vele. Úszni az árral, jön, ami jön, és ha egy olyan szerepet ajánlanak, amire a saját megítélésem szerint nem vagyok alkalmas, én leszek az első, aki bevallja.

– És mi fogta meg annyira ebben a filmben, hogy igent mondott rá?

– Az, hogy az akció magától bontakozik ki a történetből, és nem öncél, továbbá, hogy a figurák lélektanilag elég összetettek és hihetőek. És hogy bármilyen furcsa, élemedett korom ellenére még mindig egy adag ártatlansággal nézem a világot, amit levesz a néző, és ez segít a filmnek.

– Becézhetjük pszichológiai thrillernek, de a műfaja mégiscsak akció. Amikor este leül a nappaliban és belök egy filmet, mit néz szívesen?

– Nem a műfaj a fontos, hanem a sztori és főleg a rendező. Jókat mulatok magamban, mikor James Cameron aggodalmaskodik a filmművészet minősége miatt. Ő beszél? Sehol nem voltam a hetvenes években, mikor az amerikai film még szólt valamiről, de ha volna ideje, holnap estig sorolhatnám, hány olyan forgatókönyvet olvastam mostanában, amiért vérzik a szívem, mert soha nem lesz belőle film. Na ezeket Cameron nyilván nem látta…

– Megélt néhány nagy szerelmet, érte súlyos tragédia, világraszóló siker, és lassan közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Ezt hogyan éli meg?

– Egészséges vagyok, még mindig akad munkám, és van miből kifizetni a számlái­mat. A szó szoros értelmében hétről hétre élek. Lelkileg néha napról napra. Nem gondolkodom tovább. De jó ez így, mert… nincs jobb.

 

Hollywood, 2011. április

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!