Magyariné szeretője – kóstoló a készülő regényből –

 
Győrei Zsolt - Schlachtovszky Csaba:

Magyariné szeretője
– kóstoló a készülő regényből –


– Úgy-e, milyen szépet hoztam? – kérdezte elégedetten Pékhné Magyarinétól.

Az asztalon kuksoló varasbéka kővé dermedve bámult a fölé hajoló szipirtyókra, de lassankint ama, szívet melengető következtetésre jutott, hogy hozzájuk mérve csakugyan nem föst oly rútul. S antul inkább jólesett elmerengenie ezen, minthogy sűrűn nem érte efféle dicséret. Tán ezen elrévedésével magyarázható, hogy véle született ébersége csappant, s nem vette észre a füle tövéhez kinyújtva közeledő nagy, csupasz, vörhenyes nyelvet: a Magyariné nyelvét. Mire menekedő ösztöne tovaugrasztotta volna, az érdes, s az ő bőrénél sokkalta varacskosabb, nyálas húsrongy végigtörlé a boldogtalan kétl kú (amphibium vagy másképpen kétéltű) füle tövét.

– Ennek se íze, se bűze – mondotta savanyún Magyariné, nem sejdítvén, hogy a békát az ijedelem vagy az ijedelemi hiedelem készti mérges praecipitatumainak kibocsátására.

– Miket beszélsz, te banyám asszony? – nyalintott egy lucskosat Pékhné túlfelől, s minthogy közben a béka sietett elmaradt riadalmát pótolni, bőven kóstolhatott annak csípős nyálkájából. – Fűszeresebb ez, mint a Lucifer valaga.

– Hadd lám! – próbált szerencsét újra Magyariné, s ezúttal ínyére való volt az aroma  Kéjesen visított föl, amint a maró fluidum végigcsiklandá szája ódon padlását.

– Csak csínján, hé! – inté Pékhné. – Még megárt.

Ezt a pillanatot remélte felhasználhatni a béka arra, hogy egyszer s mindenkorra nélküle hagyja a két förtelmes, vén bábát. Hazahívták a pocséták, telve jóízű, kövér szúnyoggal, a boldog jövendő ígérete egy másik rücskös varangy oldalán, a közös tojások, az ifjak nyegle hancúzása a téres tócsákban szanaszerte, az alkonyatok brekekés üdvözölése s a békaélet egyéb, tömérdek gyönyörűsége – de Pékhné egy gyors mozdulással megkapta hátsó lábát, s mindezen álmok szétfoszoltak. Ahelyett fellógattatott egy zsineggel a szelemenbe vert kampóra, fejjel lefelé, s alája viasszal bélelt tál tétetett, hogy mérgei abba csöpögjenek. Mindezt igen sietve mívelék az agg kablák, hogy minekelőtte belébódulnának a felnyalt matériába, elkészüljenek. Elvégezvén sürgetős dolgukat, egy lócára ereszkedtek, s ottan viháncolván várták az édes kábaságot s a bűvös látományokat.

– Bizonyosan nem jő haza a professorod? – kérdezte Pékhné a mámor tornácán topogva.

– Az nem egyhamar – felelé Magyariné. – Mióta azt a helyre Szelistyei-leányt tanítja móresre, nemigen vetődik haza korán.

– Hát te meg hogyan gyöttél be? – kérdezte váratlanul Pékhné.

– Kicsoda? – ijedezett a barátnéja.

– Pulútó maga – bökött Pékhné az óriási fekete kutyára, mi szeme előtt nem csak, hogy megjelent, de le is telepedett a konyha közepére.

– Én is látom, biza! De nem kutya, hanem fekete kokas.

– Hol láttál te már négylábú, kutyapofájú kokast, leffencs fülekkel?

– Ni, fölugrott a búbosra, oszt onnét kukorékol! Én még kutyában ennyire kokast nem pipáltam!

– S mit kukorékol?

– Mit méltóztat vakogni fenségednek? – kérdé erre Pékhné a loncsos ebet.

– Mit kukorékol, nagyságos uram? – faggatta Magyariné a fekete kakast, majd kisvártatva Pékhnéhez fordult. – Én biza egy büdös hangot nem értek.

– Valami dombot mond, az istók zicsi. Hanem hogy szőlősdomb vagy szőrös domb, azt már én se pedzem.

– Mint ürül a varangy? – lesett oda Magyariné a gondviselő jóságban egyszer s mindenkorra csalatkozott varasbékára. – Nem kortyintunk még nehány csöppet?

Ezzel gacsos ujjaikat megmártották az epenedűben, s hangos cuppogással leszopogatták. Mind a kakas, mind a kutya türelmesen kivárták a nyalom-falom végét, sőt mintha nevekedtek volna is virgoncságukban s élénkségükben, legalábbis a banyák hurutos kacagásából erre a következtetésre lehetett jutni.

– Fenséged nem öltene emberi testet érdemtelen szolgálója kedvéért? – kérte Pékhné a kutyát.

– Változz emberré alázatos cseléded szeme előtt, Pulútó kokas! – esengett Magyariné szívhez szólón, bele-beleröhincsélve az ájtatos fohászba.

És Pulútó egyszerre engedni látszott a két hév hív forró óhajának. Lám, a konyha ajtajában hirtelenül fölmagasodott, fekete kalapban és kaputrokkban, fehér térdharisnyában, igenigen mérgesen. A látománytól a két mámiba majd’ beléfúlt a röhögés.

– Huh, be csúf vagy! – köpte a nyálát Pékhné.

– Az én tökkolop professorom se lehetne ijesztőbb – nyögött Magyariné boldogan. – Mint érted a módját, hogyan riogasd alázatos cselédedet!

– Örvendek, hogy ily derült kedvben lelem, Magyariné! – dörrent rá az ördög, ha ugyan nem maga Hatvani uram, alázatos cselédjére.

– És még a hangja is szakasztott az övé! – bruhaházott amaz. – Mindég tudtam, hogy az ördöggel cimborál, hanem hogy ennenmaga az ördög, azt ugyan ki sejdíté ép ésszel?

– Ugyan, hol ép a maga esze? No, csördítse ki innét a másik satrafát, és adjon számot róla, hogyan merészelnek a fedelem alatt hetet-havat locsfecsegni efféle istentelenségekről!

– Menek én már, tekintetes professor úr, itten se vagyok – rebegte Pékhné a valós helyhezetre riadván. De bizony vastagot fillentett, mert jó néhány minutába belételt, mire kábán az ajtóig vánszorgott, és sokadjára szerencsésen el is találta annak nyílását. Eddigre Magyarinénak is lohadni kezdett áfiomos jókedve.

– Csak beköszönt Pékhné, tiszteletes professor úr – menté magát hervadtan. – Csupán egy csülökétel recipéjét hozta által.

– Nékem abból ne főzzön, vén méregkeverő – mordult reá Hatvani. – S mutassa azt a békát, vagyon-é még benne szusz?

– Azt már hiába nyalja, a java kicsöpögött – motyogta Magyariné a bajusza alatt, könnyült lélekkel tapasztalván, hogy jócskán enyhébb szidalomban van része, mint ama korábbi alkalommal, midőn kevés híján búcsút mondhatott a kapufélfának.

Ami bezzeg a varasbékát illeti, ki levágatott a szelemenről, hát ha ő is abban bízott, hogy sorsa jobbra fordul, keservesen kellett csalódnia, mint azt alább látni fogjuk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!