Amit szavakkal elmondani sem lehet, arra képes a filmművészet egy olyan mester kezében, mint Alejandro González Iñarritu. Miután a Birdmannel „a színészei agyában” forgatott, hogy a teljes átlényegülés folyamatát megmutassa nekünk, új alkotása már legnagyobb részt a néző agyában játszódik. Fenomenális operatőrtársa, Emmanuel Lubezki véresen nyers, csakis természetes fényben felvett képeivel ehhez tökéletes virtuális valóságot teremtett, mely észrevétlen könnyedséggel tesz minket a történet részévé.
Miközben figyeljük, ahogy a társai által a vadnyugati vadonban sorsára hagyott, sérült szőrmevadász (Leonardo DiCaprio) visszakínlódja magát a „civilizációba”, a mi elménkben ugyanúgy viaskodik a túlélési ösztön és a gyász. A képzelet kivetüléseit és a múlt felidézését áttetszővé sem kell halványítani, oly eleven részei ezeknek a gondolatsoroknak.
A végtelen hosszú snittek lelassítják a belső időt, a mindent beborító hóban megszűnik a térérzékelés.
A rendező ebben az éber, üres tudatban visz végig a meditáción, miközben Ryuichi Sakamoto éteri szépségű zenéje selyemgubóként ölel bennünket. Így nézünk bele saját halálunk tükrébe, de nem azért, hogy az elmúlással megbékéljünk: a film igazi katarzisa a létezés mint kegyelmi állapot megtapasztalása.
DiCaprio nem is beszél, inkább minden energiájával jelen van, és az ő helyzetében sokáig ez is a legtöbb. Nem a kamerába, a mi arcunkba néz, sőt eggyé válik velünk – pontosan ez van a tekintetébe írva, ezért kell neki Oscart nyerni.
És mert van egy, az idén épp húszéves fogadásom erre, bár a lehetőséget látni benne sosem kellett nagy jóstehetség, csak az ő kőkemény munkája, hogy generációja Marlon Brandójává válhasson. Az antagonistáját kitűnően alakító Tom Hardyban sem csupán külsőre domináns a Brando-gén, de remélem, vele nem kell ennyi évet kiböjtölnöm, hogy már ne „csak” a legjobb mellékszereplőnek jelöljék.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!