Anatómiai tökéletesség

Az amúgy remekül kialakított térben a legnagyobb hibát akkor követjük el, amikor (legalábbis saját értelmezésünk szerint) rossz irányba indulunk el. Az első teremben még helyünkön érezzük magunkat. Először szembe kell néznünk magával Robert Mapplethorpe-pal, illetve önarcképein megjelenő alteregóival: az angyali szépségű férfival, az identitását a végletekig kereső tehetséggel, a halállal szembenéző művésszel. Váratlanul őszinte kezdete ez egy olyan utazásnak, amelynek végső állomása olyan határokat feszeget, amelyeket jó szívvel senki sem lépne át egy ártatlannak induló délutánon.

Mapplethorpe önarcképei és híres emberekről készített portréi után azonban abba a terembe lépünk át, ahol az emberi test szépségét hirdető alkotások lógnak. Ha a másik irányba indultunk volna, szobrokról, majd gyerekekről, aztán gyümölcsökről és virágokról készült képeken kellett volna átvágnunk magunkat ahhoz, hogy eljussunk a meztelen valóságig. Így valóban lett volna egyfajta felépítettsége a kiállítás anyagának, a sokktól elkerekedett szemünknek azonban már keveset mondanak a virágkompozíciók – még annak ellenére is, hogy Mapplethorpe képes egy tulipánban is megragadni a forma sajátos szépségét, ami a mozdulatlanságba dermedt tökéletesség megtestesítőjeként önmagán jelentősen túlmutat. Viszont újra és újra végigjárjuk a tárlatot, és nemcsak azért, hogy egységesebb képet kapjunk a művekről, hanem azért is, mert miután már tisztában vagyunk vele, melyik teremben mi fogadja a látogatókat, kíváncsian várjuk mások reakcióit is. A múzeumban általában mindenki műértő esztétává válik. Komoly arccal állunk a műalkotások előtt, elolvassuk a feliratokat, szakértői szemmel méregetünk, majd továbblépünk. Mapplethorpe esetében ilyesmiről szó sem lehet. Meghökkent arcok, elpiruló nők, távolságtartó férfiak, ezt várjuk a látogatók szemlézésétől.

Két egyetemista lányt kezdünk figyelni. Zavarban vannak, suttogva kapják el a tekintetüket egy-egy méretesebb hímtag „portréjáról”. Hasonló módszerrel jár körbe két idősebb asszony is, ők még csak egymás mellett sem haladnak, csak a termek végén találkoznak össze. Követ­kező megfigyeltünk egy fiatal pár: a lány mosollyal az arcán lép közelebb a képekhez, alaposan megvizsgál minden részletet, a fiú viszont csak a háta mögül vet néhány pillantást az izmoktól domborodó, meztelen férfitestekre. Távolságtartó érdeklődéssel szemléz, már-már szakmainak is nevezhetnénk az érdeklődését, ha belemennénk magatartásának analizálásába. A felállás akkor sem változik, amikor egy testépítő nőről készített sorozathoz érnek. Elcsípünk egy „Nahát, az ott narancsbőr?” megfigyelést a lánytól, amit utólag mi is nyugtázunk – tényleg van narancsbőr, de ennél sokkal többről van azért szó. Mapplethorpe zsenialitása ugyanis a gyarló emberi test szépségének szakralizálásából fakad – legyen szó egy egymagában (szó szerint) álló péniszről, vagy egy fekete és egy fehér férfi kopasz fejének egymás mellé állításáról. A szépség a fotós szemszögéből nézve kilép a konvencionális keretekből, és a meghökkentő, sokkoló, megbotránkoztató testhelyzeteket, gondolattársításokat (pénisz és pisztoly, vagina és skorpió) tesz tárgyává olyan tárgyilagos egyszerűséggel, amivel valóban nehéz mit kezdeni. Jól látható ez a befogadók oldaláról – a kényes, közízlést megbotránkoztató témák éppúgy zavart kuncogást csalnak ki az egyetemista lányokból, mint ahogy elpirulásra késztetik azt az idősödő házaspárt is, akik egymás kezét fogva haladnak teremről teremre. Néhol megállnak, hitetlenkedő szemmel lépnek közelebb a képekhez, máshol a feleség rosszallóan csóválja a fejét, míg a férj köhécselni kezd. Útjukat magányos fiatal fiú keresztezi – talán ő lep minket meg a legjobban. Minden egyes kép előtt hosszú perceket tölt, kezét időnként az állára helyezi, bólogat, hümmög, alapjában véve talán ő foglalkozik a legkevesebbet a körülötte bolyongókkal. Nem így mások. A leg­zavarbaejtőbb szituációk kétségkívül akkor keletkeznek, amikor egy-egy teremben „tumultus” támad. Ilyenkor a társadalmi feszélyezettség felerősödik, mintha mindenki tiltott dolgon kapná a másikat, miközben maga is csúfosan lelepleződik. Surranó léptekkel igyekszik ki jobbra, ki balra, hogy még véletlenül se kelljen egymásra nézniük egy olyan kép mellett, amelyen mondjuk az alkotó saját végbelébe helyezett korbács mögül tekint maga is a látogatókra. Maga a kép egyébként a fotótörténet egyik legőszintébb, legkitárulkozóbb alkotása, Mapplethorpe zsenialitásának egyik alapvetése, a nem csak önmagával, saját életével szembenézni képes, de mindezt felvállalni is hajlandó művész megrázó pillantása azonban a múzeum látogatóiból zavart és idegenkedést vált ki.

Míg mi a kép előtt tűnődünk, ez a terem is kiürül. Némi keringőzés után rájövünk, hogy zavarjuk a többi látogatót. Így felhagyunk a kísérletezéssel, és egy utolsó körbetekintés után elhagyjuk a kiállítást, és magukra hagyjuk a látogatókat is – hadd birkózzon meg ki-ki maga Robert Mapplethorpe művészetével és annak saját magára gyakorolt hatásával.

A kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban 2012. szeptember 30-ig tekinthető meg.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!