Szárnyas fejvadász 2049
Jobban jártunk volna, ha Ridley Scott maga rendezi meg kultikus sci-fije folytatását, mert bármennyire egyedülálló Denis Villeneuve stílusa, amit a forradalmi számítógépes trükkök és a Hans Zimmer által újraértelmezett Vangelis-filmzene lélegzetelállító hang- és látványvilággal koronáznak meg, a csaknem háromórás alkotás két óra után kezd őrjítően lassúvá, túlnyújtottá válni. Emiatt utólag is felértékelődik az Alien: Covenant, mint az utóbbi évek legátgondoltabb, az élet értelmén töprengő filmművészeti alkotása.
Harminc évvel az első rész után hősünk egy újgenerációs replikáns fejvadász, kafkaian csak „K” (Ryan Gosling). Az ő saját eredetének kutatása kapcsán mélyülünk el a nagy kérdésben, mi tesz bennünket (majd) emberré egy replikánsokkal, androidokkal és high-tech protézisekkel felturbózott humanoidokkal teli világban.
A disztópikus jövő lepusztultságával, érzelmi fásultságával is nyomaszt, különös módon még K mesterséges intelligenciájú virtuális felesége sugároz „valódi” jóságot és empátiát.
A társadalom talajvesztetten vegetál a Nagy Áramszünet óta, ami minden digitális adatot megsemmisített.
Az emlékek jó része is szintetikus, még saját elménk őszinteségében sem bízhatunk, ha azt szeretnénk tudni, kik vagyunk. Ám a múltban történt egy csoda, különleges gyermek született, ezt a „messiást” próbálja felkutatni K és egy vak iparmágnás (Jared Leto), a történet morális antagonistája.
Villeneuve mesterien szövi össze filmjét az előzménnyel, drámájában elmélyítve és filozofikusabban megragadva az eredetit, a legfőbb kapocs, a korábbi fejvadász Harrison Ford pedig minden arcrezdülésével felülemelkedik Gosling mégoly hibátlan játékán.
A sci-fit nézve az a különös érzésünk lehet, mintha nem is a jövőben játszódna, hanem már megtörtént volna, és látnokként tárnák elénk, ami újra bekövetkezhet, ha nem óvjuk tudatosabban az ember(i)ségünket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!