Hujber Ferenc: Most már nem hagyok cserben embereket - Ha majd menni kell, együtt megyünk

– Hujber Ferenc ma az egyik legjobban dokumentált celeb Magyarországon. Úgy tűnik, mindent tudunk róla: ital, nők, házassági válság, öngyilkossági kísérlet, két gyerek, szakácsmunka Londonban. Miközben – kritikusai szerint – tehetséges színész, akire komoly feladatok is várhatnának. Eldöntötte már, hogy ki is valójában?

– Az a szó, hogy celeb, celebritás, annyit tesz: ünnepelt. Annak idején, amikor egyetlen tévé volt, és 7-8 millióan követtek egyetlen tévéadást, az akkori színészek is celebek voltak, csak nem így hívták őket. Hanem úgy, hogy Jávor Pál, Kiss Manyi, Honthy Hanna és Darvas Iván. És elég jól volt dokumentálva, hogy hova mentek, mit csináltak…

– Csakhogy ma Fekete Pákó és Tüncike is celeb, és ugyanazokon az oldalakon írnak róluk, mint Hujber Ferenc új darabjáról és házassági válságáról. Akkor nem ugyanarról beszélünk?

– Ez esetben engem ne nevezzenek celebnek. Maradjunk a színésznél.

– Rendben van, nem celeb. De akkor mivel magyarázza, hogy az életének tényleg szinte minden intim részletét megosztja a nyilvánossággal? Nem fél attól, hogy elfordulnak öntől azok, akik amúgy tehetséges színésznek tartják?

– Az emberek sokszor nem is tudják, hogy akit ma piedesztálra emelnek, valójában kicsoda, micsoda. Csak a csillogást látják, ami mögötte van, azt nem. Én ezért döntöttem úgy, hogy inkább „üvegből” leszek, mindenki lássa azt is, ha szarul vagyok, azt is, ha örülök valaminek. Én elfogadtam, hogy azzal, ahogy jövök-megyek, kommunikálok, óhatatlanul is példát mutatok. Ha rossz példát is, akkor is példát. Vállalom. Tudom, hogy ezzel szűkülnek a szakmai lehetőségeim, mert azt mondják, hogy jaj, istenem, ez a Hujber egy ilyen meg olyan figura, de ez már nem érdekel.

– Ha jól gondolom, a Negyvenen vagyokban is erről beszél majd.

– A Negyvenen vagyok tulajdonképpen az én életmozaikjaimból összerakott szatíra nagyon intenzív színpadi jelenléttel. Én játszom az életem minden fontosabb szereplőjét.

– Hogy készül egy ilyen darab? Leült és megírta?

– Nem én írtam. Banner Szűcs Loránd barátom keresett meg az ötlettel, hogy a Broadwayn őrült sikeresek az ilyen one man show-k,és szerinte nekem ilyet kellene csinálnom. Ezután leültünk, és rengeteget beszélgettünk. Vagy 17 órányi anyag gyűlt össze rólam. Olyanok voltak ezek a beszélgetések, mint egy pszichoterápiás kezelés. Én ültem a kanapén, ő kérdezett, egy kamerával meg vettük, amiket mondtam. Ahogy haladtunk előre, ő néha megkérdezte: te, ezt a taxist el tudnád játszani? Vagy azt a szakácsot? Mire végeztünk, több mint negyven szereplője lett a darabnak. Az én szövegemen kívül fotók és filmbejátszások is lesznek, egy teljes multimédiás show. Elég izgalmas.

– A Negyvenen vagyok – gondolom – arra is utal, hogy épp most múlt negyven.

– Hát persze. A negyven nagyon fontos pont az életemben. Például azért, mert életem első pánikrohamát is a születésnapomon kaptam.

– Ennyire nehezen viseli a változást, vagy csak az öregedéstől pánikolt be?

– Talán inkább az utóbbi. A változás nagyon is fontos.

– Ezért lép le néha a saját életéből?

– Talán kicsit patetikusnak tűnik, de így van: körülbelül húsz éve Szilárd Leó tízparancsolata a sorvezetőm. Ebben a többi között azt írja: „Hat esztendőn át munkálkodjál. A hetedik esztendőben vonulj el magányba vagy idegenek közé, hogy barátaid véleménye ne tartson vissza attól, hogy az légy, amivé váltál”. Ezért léptem le például, amikor Londonban kötöttem ki egy étteremben. Igenis kell a környezetváltozás, kell az új, a más, mert ha megmaradsz ott, ahol voltál évtizedeken keresztül, nem veszed észre, milyen változások mentek végbe benned ennyi idő alatt.

– Amikor elment, éppen akkor mutattak be egy darabot. Garas Dezső rendezésében, amiben ön is játszott. Mit szólt hozzá Garas, hogy fogja magát, és lelép?

– Hát… mondjuk úgy, nem repesett a boldogságtól. Mondtam neki: ne haragudj, Dezső, én olyan lelkiállapotba kerültem, hogy ha nem hagyom el az országot, akkor valami nagy baj történik. Nagyon hálás vagyok, hogy akkor elengedett.

– Mit kapott Londontól, amit itthon nem kaphatott volna meg?

– Megtudtam, hogy mit gondol rólam a világ. Mondok egy példát: én itthon Hujber Ferenc vagyok, a színész. Engem egy csomóan ismernek. Ha bemegyek egy plázába, és keresem a feleségemet egy próbafülkében, megmondják, hogy hátul, a harmadikban van. Őt is ismerik. Én mondhatnám, hogy tyű, akkor én elértem valamit, nagy ember vagyok. Sok kolléga azért nem tud változtatni, mert beleragad ebbe az állapotba. Már régen nincs se pénz, se hírnév, de ő még mindig ragaszkodik hozzájuk. Ezt én nem akartam megvárni. Londonban három év alatt sikerült egy vadidegen környezetben elérnem, hogy akár új egzisztenciát is kialakíthattam volna. Na akkor jöttem el.

– Kicsit kevésbé filozofikus, de érdekel: miért egy étterembe ment dolgozni?

– Az eredeti végzettségem szakács, és még nem felejtettem el mindent, amit tanultam. Ráadásul volt egy lehetőség, hogy a világ egyik legjobb éttermében dolgozhassak, ezt nem hagyhattam ki.

– Három évig élt Angliában, miért jött haza?

– Egyrészt nem volt az három év, mert közben elmentem megcsinálni az El Caminót…

– Gondolom, ennek nagyon örült a munkaadója.

– Azt mondták a kollégák, hülye vagy, Feri, ne menj el, itt tuti állásod van, nem biztos, hogy meglesz, mire visszajössz. De mennem kellett, úgyhogy mentem. És szerencsém volt, mert mikor visszatértem, még megvolt a meló. Aztán 2007-ben olyan visszautasíthatatlan ajánlatokat kaptam itthonról, amire igazi egzisztenciát lehetett alapítani. Akkor hazajöttem. Kell tudni ragaszkodni álmokhoz, fontos dolgokhoz, de nem szabad, hogy ez káoszba menjen át.

– Ennyire fontos a mozgás, a változás?

– Hiperaktív vagyok. Örökmozgó. Lételemem a kommunikáció, a kever-kavar. Ha tehetném, kis Hermész-szárnyakat tetováltatnék a sarkamra. Szeretek utazni, de nem turistaként. A helyi emberek élete érdekel. Az, hogy amit én a világról gondolok, hogyan működik valójában ott, ahol. Döbbenetes volt, ahogy Londonban befogadtak az arabok. De épp így az is, amikor fél évig a „nyóckerben” laktam, és egy csomó dolgot megtudtam a roma kultúráról.

– Úgy tűnt, mikor hazajött, kicsit lenyugodott. Tévészereplés, filmszerepek, színház. Megunta? Révbe ért? Most már marad?

– Nem szeretek beszélni a jövőről. Meghagyom annak a szabadságát, hogy a dolgok megtörténhessenek. De tény, a gyerekek születése sok mindent megváltoztatott. Ha mozdulunk, akkor most már együtt mozdulunk. A kisfiam most ment iskolába, a kislányom most kezdett el járni. Amíg ő hároméves nem lesz, valószínűleg nem megyek sehová, mert neki most nyugalomra van szüksége. És ott van a feleségem, Cynthia, aki nélkül ma sehol se tartanék. Most már nem hagyok cserben embereket, benőtt a fejem lágya. Tudok etapokban gondolkodni. Ha majd menni kell, akkor majd együtt megyünk.

– Azt mondta, jobb „üvegből” lenni, mert akkor az emberek nem kapnak zsákbamacskát. Szeretné, ha a gyerekei is olyannak látnák, amilyen valójában?

– Én a gyerekeimnek példakép akarok lenni, és azt gondolom, hogy az is vagyok. De nem egy ideális hős, hanem egy hús-vér ember. Ha sírok, igenis lássák, és jöjjenek oda, kérdezzék meg, hogy apa, miért sírsz? És akkor én elmondom, hogy miért sírok. Nem teszek úgy, mintha semmi se történt volna. A világ hazugságait a gyerek azonnal észreveszi, és én nem szoktam hazudni. Én akkor is igazat mondok, ha tudom, hogy bajom lesz belőle.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!