Ahogy közeleg a 2030-ra tervezett Mars-misszió, egyre több a Földön kívüli élet megtalálásával, az első találkozás izgalmával és veszélyeivel foglalkozó film is. Az Élet nem filozofikus sci-fi, mint a tavalyi Érkezés, inkább az Alien-filmek nyomában toporogva az érthető félelmeinkből építkezik.
A Nemzetközi Űrállomás díszlete varázslatos a hatalmas üvegablakokból látszó kék bolygóval, a súlytalanságban lebegő űrhajósokkal (Ryan Reynolds és Jake Gyllenhaal mellett szerepet kapnak a nők is, a svéd Rebecca Ferguson és az orosz Olga Dihovichnaya), de kellően nyomasztóvá is válhat, ha belegondolunk a bezártságba, a kiszolgáltatottságba, az ember által épített szerkezetek sebezhetőségébe.
Gagarin útja óta eltelt ugyan fél évszázad, de még a mai csúcstechnikákkal együtt is megmaradt az űrutazás sufnituningos bája, és hogy minden űrhajós MacGyver, aki egyszerre ért az asztrofizikához és a zuhanyszereléshez. De alapvetően tudósok ők, nem akcióhősök, ezért sem túl hatékonyak, mikor a fedélzeten elszabadul a Mars-szondában talált, majd szinte komikusan egyszerűen életre keltett szénalapú organizmus.
Az ember általában magából indul ki, ha az űrlényekről fantáziál, végtagokat képzel nekik és érzelmekkel ruházza fel őket, így igyekszik magyarázatot adni a viselkedésükre. A marslakót el is nevezik, szinte gyermekükként nevelik. Ám az életben, bárhonnan is származzon, egyetlen közös van: a halál. Pusztítania kell, hogy fennmaradjon, ezért nem is hibáztatják a lényt, aki tápanyagként tekint „szüleire”, és beindul a százperces húsdaráló.
Ridley Scott után nehéz ebben újat, jobbat mutatni, különösen, mivel májusra érkezik az új Alien: Covenant, amihez az Élet legfeljebb bemelegítésként, egész estés előzetesként szolgálhat.
Úgy lesz egyre félelmetesebb és gyorsabb, ahogy a lény fejlődik, ami a mimózább lelkű nézőket már kiidegelheti, de távol áll a zsigeri borzongástól, amitől valóságosabbnak éreznénk egy számítógépes trükkökkel felspécizett űrbéli rémmesénél.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!