Diszkrét matematikus

– Azt már tudom, hogy a mindenben szenzációt kereső agyatlan újságírók nevezték el az Abel-díjat a matematika Nobel-díjának, de annyi kétség kívül lehet a dologban, hogy ennyi kollégát együtt még nem láttam interjúért ostromolni valakit, mint ahogy önnel történik ez mostanság, hogy hetek óta egymás kezéből tépkedik a kilincset tévések, rádiósok, skriblerek… Gon­dolom, most azt kellene kérnem, hogy magyarázza el: mivel érdemelte ki ezt a fantasztikus elismerést, de nagy baj lenne, ha megpróbálnánk kerülni a matematikát?

– Remek ötlet, pont valami ilyesmit akartam javasolni magam is. Tudja, néhány kollégája nem bírja ki, és matekozni akar, aztán belebonyolódunk a dolgokba, és a végén általában mindketten zavarban leszünk.

– Ígérem, a magam részéről kerülöm a témát. Amitől már akkor elbátortalanodtam, amikor olvastam a díjat bejelentő Norvég Tudományos Akadémia indoklását, mely szerint „a diszkrét matematikához és az elméleti számítógép-tudományhoz való fundamentális hozzájárulásáért, valamint az additív számelméletre és az ergod elméletre gyakorolt mély és tartós befolyásáért” kapta a kitüntetést. Talán egyetlen szót értettem az egészből, hogy diszkrét, de azt meg általában nőügyekkel összefüggésben hallottam.

– Ki kell ábrándítsam: nőügyekről szó sincs. A matematikában a diszkrét halmaz egy olyan halmaz, melynek elemei megszámlálhatók, a diszkrét matematika ezek tulajdonságaival és struktúrájával foglalkozik. De ugye, megbeszéltük, hogy…

– Meg. Mindenestre sajnálattal rögzítem, hogy a számok világában a szavak is mást jelentenek. Azt azért jól értem, hogy a „számítógép-tudományhoz való hozzájárulás”?

– Ezzel meg az a baj, hogy nem használok számítógépet, nem is nagyon értek hozzá.

– Miért, mivel dolgozik?

– Kockás papír, ceruza, ilyesmi. Az a bizonyos „hozzájárulás” legfeljebb elméleti síkon értendő: Amerikában, a Rutgers Egyetemen a számítástechnikai tanszéken tanítok.

– Lépjünk talán egy kicsit hátrébb. Honnan eredeztethetjük a matematika iránti vonzalmát?

– Talán a kényszernek köszönhetem. Nem indult túl jól a gyerekkorom, édesanyám harmincéves korában meghalt, hátrahagyva három fiútestvért. Ez 1948-ban történt, nyolcéves voltam. Apám nem nagyon tudott mit kezdeni velünk, ezért gyerekotthonba adott bennünket. Sajnos, a legtöbbször arra sem figyeltek, hogy együtt lehessünk, az öcsémmel ugyan néhányszor ugyanott voltunk, de a bátyámmal ritkán találkoztam, legfeljebb ünnepeken, például karácsonykor. Végül az Arany János tizenkét évfolyamos iskolába kerültem, amelynek volt „intézetis”, vagyis bentlakós része. Az osztályban én voltam a legkisebb, mit mondjak, nem egy szerencsés státusz. Különösen nem, egy elég vad, „intézetis” osztályban. Ezért aztán testőrökre volt szükségem, akiket a matekpéldáik megoldásával fizettem ki. Vagyis már akkor megtapasztaltam, mennyire gyakorlatias tudomány a matematika.

– Ha nem vagyok indiszkrét, centiméterben mit jelent az, hogy a legkisebb?

– Ne mondja meg senkinek: nyolcadikban 121 centiméteres voltam.

– Ez tényleg meghatározó lehet a tornasorban.

– Képzelje el, amikor táncolni tanultunk – az Arany fiúiskola volt –, és érkezett egy csapat lány, mindenkinek akadt partnere, csak nekem nem. A végén aztán ott maradt egy még nálam is kisebb ifjú hölgy, felkértem, mire gúnyosan nemet mondott. El tudja képzelni, mit éreztem?

– Tényleg nem indult túl vidáman ez a gyermekkor…

– A fociban kerestem menedéket, elég jól ment. Miért, 13 éves korában Lionel Messi is csak 131 centi volt! Aztán az FC Barcelona meghívására a szülei Argentínából Barcelonába vitték, hogy hormonkezeléssel megnövesszék. És most már 168 centis. Én az érettségire 172 centire magasodtam, ugyan a Barcelona nem hívott, de nem neheztelek rájuk, így is szurkolójuk vagyok.

– Viszont, gondolom, örömmel várta valamelyik matematika szakos egyetem.

– Nem, apám azt szerette volna, hogy orvos legyek. Fel is vettek, de fél év után úgy éreztem, hogy a rendszeres tanulást nem nekem találták ki. És rettegtem az orvosokra váró felelősségtől – inkább elmentem a Finommechanikai Vállalathoz, segédmunkásnak. Másfél év trógerolás következett, vásároltam a szakiknak; némi szellemi izgalmat csupán az üzemvezetőm okozott, aki estin végezte a gimnáziumot, és gondjai akadtak a számtannal. Később összeakadtam egy korábbi barátommal, aki a TTK-ra járt; gyere oda, mondta, és mentem. Az első két évet matematika-fizika tanári szakon töltöttem, ahol Turán Pál professzor csodálatos előadásokat tartott számelméletből. Korszakos jelentőségű tudós volt, egy életre szóló döntéssel ajándékozott meg.

– Velem azért nehezebb dolga lett volna… Hová vezetett az útja az egyetem után?

– A Matematikai Kutatóintézetben lettem tudományos munkatárs, ahol is két fantasztikus elmével, Erdős Pállal és Hajnal Andrással dolgozhattam együtt. Erdős vita nélkül a 20. század egyik legnagyobb matematikusa; tudja például, hogy létezik nemzetközi Erdős-szám? Ez úgy van, hogy Erdős Pál Erdős-száma: 0. Ha valaki írt Erdőssel közösen cikket, akkor ő Erdős1 lehet, ha valaki ugyan nem írt Erdőssel cikket, de írt egy Erdős1-gyel, akkor lesz Erdős2, és így tovább…

– Ki fogom találni: önben egy valódi Erdős1-et tisztelhetek. Mi lenne, ha beleírna egy-két szót ebbe az interjúba, és akkor én azonnal Erdős2 lehetnék.

– Félek, hogy azért ez kevés lenne…

– Látja, most ment el a kedvem a matektól. Mi történt még a kutatóintézetben?

– Nevéhez illően, kutattunk. Közben aspiránsnak jelentkeztem Moszkvába, Gelfond professzorhoz, aki a Turán-féle matematikát művelte. Igen ám, csakhogy volt ott egy Gelfand nevű tudós is; ugye nem kell mondanom, hogy az o és az a betűt valaki felcserélte, és így Gelfandhoz kerültem. Aki olyasmivel foglakozott, amiből egy szót sem értettem, de ezzel együtt békén hagyott. Nála védtem meg kandidátusi értekezésemet; azt hiszem, a búcsúnál mindketten megkönnyebbültünk.

– Aztán következtek a ’70-es, ’80-as évek; életrajzából tudom, valósággal berobbant a tudományos világba. Akadémiai doktor lett, professzor, aztán akadémikus, matematikai társaságok megbecsült tagja, előbb vendég, majd állandó professzora különböző amerikai egyetemeknek; hogy ki ne feledjem: 2010-ben az Amerikai Tudományos Akadémia is tagjaként ölelte keblére. 1990 óta kétlakiként él ott és itt, gyakorlatilag már minden lehetséges díjat megkapott itthon és a világban. Hogy mást ne mondjak, ezt a legutóbbi Abel-díjat, amivel 229 millió forintnak megfelelő norvég korona jár.

– Az Abelt még nem kaptam meg, majd május 22-én vehetem át Oslóban VI. Harald norvég királytól. Előtte azonban a hírek szerint részt veszek majd egy kis gyakorláson: hogyan is kell viselkedni az uralkodó előtt.

– Volt már egy magyar elődje: 2005-ben Lax Péter kollégája vehette át ezt a kitüntetést, nem kérdezte meg őt a királyi etikett mibenlétéről?

– Közel lakunk egymáshoz New Yorkban. Időnként átjön hozzánk székelykáposztára vagy rakott krumplira, beláthatja, nehéz ilyenkor illemről beszélni, ráadásul amikor utoljára találkoztunk, még sejtelmem sem volt, hogy valaha is megkapom az Abel-díjat.

– A díjai indoklásában sokszor szerepel: bizonyította, igazolta ennek vagy annak a sejtését. Mennyi sejtés létezhet?

– Senki nem tudhatja. Mondjuk, van-e végtelen sok prímszám? Ne kísérletezzen a válasszal, ezt már a görögök is tudták. De például, hogy van-e végtelen sok iker prímszám, azt nem. Az iker prímszámok olyan prímszámok, melyeknek különbsége kettő, ilyen a 3 és az 5, vagy az 1949 és az 1951. Na, most, hogy ebből is végtelen sok van, az egy sejtés, valakinek jó lenne végre bizonyítania, ami az elmúlt 2000 évben még nem sikerült.

– Ugye, gonosz a kérdés: és ha sikerül, akkor mi van?

– Nemcsak gonosz, de értelmetlen is. A világ egyik leghíresebb, 350 év után megoldott sejtése, a nagy Fermat-sejtés. A történet a 17. században kezdődik, amikor is Fermat, a nagy francia matematikus megfogalmazta híres sejtését. A bizonyítást nem tudta leírni, mert „a margó túl keskeny, sem hogy ideírhatnám”. A sejtés felcsigázta az emberek képzeletét: a következő 350 év a kutatásról, a matematika szenvedélyéről szól. A történet vége akár példázat is lehet: egy tízéves kisfiú egy könyvtárban rátalál Fermat sejtésére, ami egy életre rabul ejti. Ezt a kisfiút Andrew Wilesnek hívják, ma a princetoni egyetem professzora, aki 1993-ban leírta a bizonyítást, és ezzel pontot tett a 350 éves történet végére. Wilest gyakran láttam Princetonban az egyetem melletti tó partján, ahol mindketten gondolatainkba merülve sétáltunk. A különbség csak az, hogy én tudtam, neki mi a problémája.

– Az igaz, hogy talán néhány tucat ember él a világon, akik számára ez a megfejtés egyáltalán felfogható?

– Igaz lehet. Például én sem értem, nem az én területem. De hát nem ez a csodálatos a matematikában? A kérdések, amelyekből sejtések lesznek, és aztán az út, az akár száz éveken át tartó út a bizonyításig, amihez egyszer biztosan eljutunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!