Medúza

Öt perc a kapunyitásig. A nyakpárnát már felfújtam, és átültem oda, ahonnan rálátok a nőre, akinek aranypántos papucsa hatalmas testet tart, és az ölében egy kislányt ringat, míg várakozunk. A levegőben zavar érződik, valami nincs rendben, körülöttem gyorsabban veszik a levegőt. Néhányan már elindultak a folyosón, nyugtatgatom magam, biztos elnézték a kijáratot. Egy kalapos férfi feltápászkodik, ettől ingerült leszek, mert az elgémberedő test emlékeztet arra, ami rám vár, három és fél óra Budapest felé Lisszabonból. De a merev végtagok ellenére mielőbb haza akarok menni.

Mögöttem a kávéillatú Lisboa, csütörtökön érkeztem, kiugrással az érettségiztetésből, filterként ázik ki bennem a bizalom, Lisszabon majd helyrerak, lesz elég erőm utána beleállni a saját életembe. Mert az biztos, az élet valahogy rendre máshol van, korábban minden megragadására tett kísérlet fájdalmas botlás maradt, mint mikor medúzát fogtam gyerekként a tengerben. A teste magával ragad, áttetsző, szivárványos ürege megdöbbent, és míg rácsodálkozom a testet öltött ürességre benne, elfeledkezem magamról, az egyetlen szabályról, miszerint a tenyerem csak nyitottan tud tartani, emelni és kapcsolódni, amint bezárom, összeszorítom, kicsusszan belőle víz, állat, ember.

Gombaszerű felső burka lassan emelkedik, lebeg, pár óra múlva majd a partra gyűlik össze többedmagával világítani az alkonyatban. Kilencvenhét százaléka víz, nincs se szeme, se agya, a fény változásait és a gravitációt érzékeli mindössze. Később tanulok meg félni tőle, miután összecsíp. Emiatt évekig nem megyek a tengerbe, pedig mindennél jobban vágyom a sós víz érintésére és a lebegésre. Marad helyette az esős Fátima, a jelenések helye, ajtó és ablak helyett a lebbenés. Portugália ma hűvös és színtelen, cseperészni úgy kezd, mintha húrokat pengetne, hogy elüsse a felgyülemlett időt. Rozsdás zsilipek az ujjam alatt, csalódott vagyok és dühös, mert minden másképp van, mint terveztem.

Akkor kezdődött. Fátimában ugyanis nem volt csoda, pedig évek óta készültem rá. Talán pont azért maradt el, mert a feszült csodavárásban a csoda észrevehetetlen. Megrázóan monumentálisnak tűnt a kitárulkozó tér, míg haladtam benne. Öblös teste szélén egy rozsdaszínű feszület, stilizált Krisztus, szemben Máriával. A veszteség dinamikáján gondolkodtam el, milyen keserű tud is lenni az emlékezés: ha felejtek, megszűnik lenni a tapasztalat, kezdhetem elölről, ha emlékezem, akkor viszont újra feltépem a sebeket, és esély sincs a gyógyulásra. A test emlékezete vajon mikor válik önmagában teljessé, hogy puszta létével teremti meg a múltat, és nem kell folyton visszafejtenie a történéseket, mert egymaga az összes tapasztalat, nincs szüksége a fájdalomra. Megálltam a torony alatt, hátha a perspektívaváltás belobbant valamit, de csak a saját kicsiségem éreztem és a szorongást, a dolgok viszonylagosságát és kötöttségét. Ez az érzés köszön vissza, ahogy a kiírást meglátom: cancelled. Nézem, hátha csak káprázik a szemem. Nézem, de hiába. Nem hiszek a csodákban, törölték a járatom, nem lesz se hajnal Budapesten, se nappali alvás.

Ahogy kígyózni kezd a sor, a várakozás terében elengednek a súlyok, a tehetetlenség átfordul megengedésbe: jó, legyen, akkor nincsenek csodák. Írok a családnak, nem megyek haza. Időben kitágul a pillanat, mint a medúza ellökődéskor, pulzálnak bennem a szavak: maradok. Nem érzek semmit. A sorminta egyik szeme vagyok, ékezetek nélkül utas hátizsákkal. Körülöttem mindenki meglepően nyugodt. A kalapos férfit látom csak ingerültnek, az alkarján lévő tetoválás alaktalan formáját nézem, ahogy tekereg végig a válláig, hátha bele tudok feledkezni annyira a spirálba, hogy kirántson a tompaságból, az üvegbúrát talán széttöri a fejem felett. Meglátja, összenézünk. Kifejezéstelen mindkettőnk arca. Érzem, ahogy az üvegbúra megreped, magamtól nem ment meg senki, így elindulok. A magyar csoportvezető mellé állok, egy portugál férfi magyarázza neki tört angolsággal, mi a teendő. A szememmel a nőt keresem a kislánnyal, a férje és a fia is mellette, vadul magyaráznak, a gyerek az oldalába csimpaszkodva bóbiskol, ahogy a férjének válaszol, rándít rajta. Felébred, visszaalszik, álomba merül újra.

A reptér kőpadlója egyre hidegebbet áraszt, hűvös volt egy órája is, a belépés után, amíg az alvó, hátizsákjukra kötözött svéd lányokat néztem, de most érzem, ahogy egyre lejjebb húz magához a föld, a tanácstalanság és a tehetetlenség alaktalansága. Végtelen nyugalom árad szét bennem, a medúzára és a fátimai esőre gondolok, hogy a földön túli lebegésből ide tekintve nincs mitől félni. Érzem, ahogy merül, merül önmagába, mint a tengermély semmibe, talán napok telnek el közben, vagy akár évek is, ebben a világban ugyan ki számolja az elemelkedő égbolt egy-egy milliméterét. Ácsorgó emberek körülöttem, támaszkodva, egymás tekintetébe kapaszkodva, erőt merítve a képből, ami a hajnali éjszakából köszön vissza: lassan pirkadni fog. Muszáj hajnalodnia.

Mondják, lehetne úgy is, hogy minden értünk van, hogy a rossznak megélt dolgok egy nagyobb jó részei, csak épp nem látunk rá. Az élet efelől nézve bizalom, hit, csodavárás helyett a teremtés belátása. Rendben, de valaki ragaszkodik bennem a félelemhez és a dühhöz, az elképzelt utakhoz, ahhoz, hogy én tudom, merre kell mennem.

Akkor ér bennem tengerfenékre az állat. Nem tud összecsípni a medúza, mert végtelen távol, végtelen közel van. Bennem van. Mert a félelemre nincsenek szavak, a régi énem és a hiúság miatt siettem vissza, kikerülve az időt és a teret, a dolgok rendjét. De közben elmúlt annyi év, és azóta minden máshogy van rendben.

Nézem az alvó gyereket, nem tud semmiről, álmában magától indulnak meg az erdők, szinte hallom, ahogy kacag, alig ismeri a félelmet. Felnevetek. A kalapos férfi idenéz, a szemében kicsi vádat látok, te most ugyan mi a fenét nevetsz, és akkor érzem, ahogy megindul felfelé. Fontosabb vagy, mint a sértettségem, a távolságom, mondom magamban neki. Rámosolygok, és a gyerek felé biccentek, odanéz, aztán vissza rám. Ahogy a medúza összehúzódik, mosolyra görbül a teste, nahát, ez a fájdalom természete, a mélységből meginduló tágasság, az egymást kiegészítő homorú és domború vidék. Az egyensúly két világ között. Fontosabb a résznél az egész.

Álmomban kígyók tekeregnek a fejemen a haj helyett. Arra kelek, megszomjazom, sötétben botorkálok ki a konyha felé. Az előszobatükörben felvillanó fény megijeszt, szaporább a szív, kevés a levegő. Megállok, szembefordulok. Mondják, aki a Medúzával szembenéz, kővé mered, és azt is, Perszeusznak nem volt választása, meg kellett szereznie a Medúza fejét. Az Athénétől kapott pajzsban visszatükröződve látta a szörny képét. Visszamegyek, nézegetem a fotókat, Mária körül a kerámiamadarak teste árnyékot vet. Mozdulatlan szobrok, de mintha többen lennének, most látom, a megvilágításnak hála Máriából még kettő vetül a falra, a galambok pedig most röppennek fel az ég felé.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!