Olyan régóta vártam Dan Brown legújabb, Inferno című regényét, hogy mire megkaptam, alig bírtam már magammal.
Veszett kutyaként vetettem bele magam az olvasásba, ám a lendület legfeljebb a 200. oldalig tartott. Illetve ott már kellőképp lelassult, hogy a maradék 450 oldalt végigszenvedjem. Mire befejeztem, mérges lettem, de nagyon. Hogy lehet az, hogy egy ennyire régen várt kötet ennyire kevés élményt adjon? Fortyogó epével vártam, hogy valaki más is befejezze a könyvet, és megoszthassuk egymással a csalódottságunkat.
Váratlan szerencseként éltem hát meg, hogy a HÉV-en ülve egy velem szemben utazó, disztingvált ötvenes úriember éppen az utolsó oldalakat falja. Amúgy is szeretek utazás közben beszélgetni, gondoltam, mihelyst befejezi a könyvet, megkérdezem, tetszett-e neki, és ha nem, miért? Innentől csak pironkodva tudok visszaemlékezni az eseményekre.
– Látom, épp most fejezte be az Infernót. Csak érdeklődni szeretnék, tetszett?
– Remek volt, izgalmas, olyan, mint az eddigiek. Önnek nem ez a véleménye? Hogyhogy? Mi volt a baj vele?
Hogy mi volt a bajom a könyvvel? Nem olyan volt, mint A Da Vinci-kód. Amivel egyébként nem is lenne semmi gond, kivéve, ha maga a könyv is úgy akarja eladni magát, hogy a címlapon hirdeti: ugyanaz a két regény szerzője. Vagyis joggal várhatja az ember a megszokott minőséget. Ami viszont nyomokban sem található meg az új kötetben. Dan Brown receptje egyszerű, de működőképes: a szimpatikus, intelligens, kicsit teszetosza hős, Robert Langdon szimbólumkutató professzor csinos és határozott nővel a karján végigrohan az eseményeken, majd agyafúrt csellel elérnek a célhoz, miközben a rosszak elnyerik méltó büntetésüket. Nem csak A Da Vinci-kód, de az Angyalok és démonok, és Az elveszett jelkép is erre a sémára épült.
Ez volt tehát a titok, amiből mostanra nem maradt semmi. Mert nincsenek rejtvények, legalábbis olyan agyafúrtak biztos nem, mint amilyeneket megszoktunk. Nincsenek izgalmas gonosztevők sem, csak a nagy porhintés. Hiába játszódik a dantei Isteni színjáték Poklát megidéző regény a leglenyűgözőbb helyszíneken (Velencében, Firenzében), elmaradnak a kis, színes történetek a városokról, épületekről, emberekről. Fordulatokból ugyan nincs hiány a jelenkori (egyik) globális katasztrófát elhárítani igyekvő erőfeszítések során – de bár inkább ne lettek volna. Van egy pont, ahol kiderül, minden, amit eddig olvastunk, megtévesztés. Ha a történet jó, itt esik össze az ember a boldogságtól, és kap új lendületet. Ha a történet rossz (mint ez esetben is), akkor legszívesebben kidobnánk a kötetet az ablakon – ezt ne tegyük amúgy, mert terjedelméből kifolyólag veszélyes fegyvernek minősülhet. És amikor a harmadik ilyen típusú „fordulat” is bekövetkezik, na, akkor aztán végképp felmérgesedik az ember: ennyi szenvedés, egy ilyen végkifejlet miatt? A szereplők nem szimpatikusak, de még csak gratulálni sem lehet nekik azért, hogy végigbukdácsolnak az amúgy gyenge, túlírt, mégis kidolgozatlan történeten, ami épp annyira akar nagyot és örökérvényűt mondani, amennyire súlytalan és következetlen lesz végül…
Ezúton is szeretnék elnézést kérni az úriembertől, akinek ezzel a felháborodott monológgal sikerült elrontanom friss olvasásélményét. Ígérem, nem fordul elő többet!
Dan Brown, Inferno. Ford. Bori Erzsébet, Gabo Kiadó, 2013., 656 o.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
