Az inkubátorként használt várandós nőkre és paranormális képességű magzataikon végzett emberkísérletekre fényt derítő második részével már inkább megközelítette régi varázsát a 14 év után újraindított kultsorozat, míg az elsőnél az Assange és Snowden fotóit is belobogtató, mégis súlytalan és komikusba hajló orbitális konteó (az emberiséget Földön kívüli DNS-sel leigázni készülő titkos globális szervezetről) és a főszereplő ügynökpáros rezignált viszontlátása okozhatott némi csalódást a nézőknek.
Csakhogy az alkotó Chris Cartertől kitelik, hogy a kerettörténet is „beetetés”, valami sokkal bonyolultabb és misztikusabb vár bennünket odaát, hiszen Mulder az informátora szerint sem jár még elég közel az igazsághoz. De már annak is örülhettünk, hogy visszatértek Scullyval, mert rég akadt sorozat, amelyről ennyit lehetne beszélgetni bárkivel, aki valaha egy részt is látott, mivel a legtöbb mai széria eleve belterjes rajongói bázist céloz meg vagy alakít ki magának.
Akár a hinni akaró Mulderrel, akár az örök kétkedő Scullyval (madáchi, vagy inkább archetipikus páros) azonosulunk inkább, Carter saját mitológiai labirintusában teret enged a képzelőerőnknek, önálló és nyitott gondolkodásra biztat, majd önreflexióra is késztet. De míg a ’90-es években az akkori csúcstechnológiákkal villogtak (használtak mobiltelefont és internetet), szereplői ma már saját anakronisztikusságukon ironizálnak. A kifinomult humor (különösen Mulder kiszólásai) mellett lassan feléled a szexepiljükből valamicskét ma is őrző főhősök közti beteljesülhetetlen vonzalom, bár jóval szelídebb formában.
„Számomra sosem leszel csak valami” –
mondja Mulder Scullynak, akivel már nemcsak a munka, hanem egy közös gyermek is összeköti. Mindez elég ahhoz, hogy ne csupán nosztalgiából nézzük a hátralévő négy (és talán több) részt, Carter pedig megérdemelne végre egy köszönő oklevelet az ufóktól, ha már 25 éve ő a legjobb PR-osuk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!