Jiří Menzel kedvenc magyar színésze, de mondhatnánk rá azt is, hogy igazi Woody Allen-i figura. Bár szerepeiben gyakran suta, félszeg kisembert alakít, ezt is maximalizmussal teszi. A mozikban már vetített Argo 2-ben egy jobb sorsra érdemes matektanárt játszik, aki Balog Tibi botcsinálta bűnbandájának számítógépes agytrösztje lesz. Bán Jánossal a film sajtóbemutatóján beszélgettünk.
– Sokszor láthatta már magát filmvásznon. Milyen érzéssel nézte ezt a filmet?
– Még csak részleteket láttam belőle, de azok tetszettek. Nincs különösebb fóbiám attól, hogy viszontlássam magam, kivéve akkor, ha azt érzem, hogy az nagyon rossz. Ha a forgatókönyv jó, attól kezdve csak elrontani lehet. Ezt úgy olvastam el, hogy le sem tudtam tenni. Fordulatos, erős húzása van, nagyon eltalálja a karaktereket, és egészen unikális világot rajzol fel.
– Árpa Attila milyen rendező? Nagy teret enged a színészeknek?
– Jelentőset. Az ő fejében 60-70 százalékban kell meglennie a készülő filmnek, ennek megfelelően alakulnak a játékirányok, játékstílusok, és az egymáshoz való viszonyok. Neki az a felelőssége és a dolga is, hogy ezt irányítsa. Attila semmibe nem szól bele feleslegesen, de ha megteszi, akkor is csak technikai dolgokba, például, ha valaki túljátssza a szerepét. Sokat találkoztunk a felkészülési fázisban, de nem igazán próbáltunk, nagyon nem is lehetett. Mikor elkezdtük forgatni a filmet, a fejemben már megvolt a szerep, a bandatagok meg tudták a magukét.
– Milyen volt beilleszkedni ebbe a társaságba? Ráadásul a matektanárt alakítva új, intellektuális színt hozott az ügyefogyott, oktondi bűnözők bandájába.
– Vakok közt a félszemű a császár, mondhatnám erre. De abban biztos voltam, hogy nekem más alapon kell megközelíteni a filmet, mint a többieknek. Az én humorom sokkal szarkasztikusabb, szárazabb, arctalanabb.
– Az egyik jelenetben betörnek a Nemzeti Múzeumba, és igen blaszfémikusan bánnak a nemzeti ereklyékkel. Lehet ilyesmivel ma még viccelni?
– Remélem, mert szellemesnek találom. Ez csak fricska, fickándozás. Nem érzem úgy, hogy megszentségtelenítünk bármit is. Megfelelő ízléssel mindennel lehet viccelni. Csak el kell találni az arányokat, ami még nem sérti mások érzékenységét.
– Határeset a sok káromkodás is?
– Erről a film készültekor is sokat beszélgettünk. Magam sem örülök a sok trágárságnak, hiszen én is a szavakból élek. De akár tetszik, akár nem, ezek a káromkodások beépültek a közbeszédbe. Nemcsak az egyszerű emberek, kvázi a bandatagok szintjén, hanem sajnos magasabb szinten is. Ez nem azt jelenti, hogy a moziban egyfolytában a bazmegeknek kell röpködni, mert ez sem egészséges, de sajnos ennyire stupid az élet. Ráadásul az Argo már megalapozta a második rész nyelvi paneljait. Próbáltuk puhítani, ahol lehet, de sokkal életszagúbb és hitelesebb volt így. Ez is olyan, hogy ha jó ízléssel van kezelve, akkor megmarad az a határ, amikor még fogyasztható.
– Van egy remek jelenete, amikor az addig békés, halk szavú matektanár bekattan, és akárcsak az Összeomlás című filmben, egyszerre kitör belőle a vadállati énje. Volt már hasonló helyzetben?
– Mindenki életében előfordulhatnak ilyen pillanatok, amikor el tudja dobni a kanalat. Életem egyik legszélsőségesebb helyzetét egy színházi fesztiválon, Bogotában éltem át, mikor az utcán két kést nyomtak a torkomhoz. Erről még soha nem beszéltem a nyilvánosság előtt, és ennél többet most sem akarok mondani.
– Került már mély lelkiállapotba a színészi pályája során is?
– Nagyjából pont itt tartok. Túl vagyunk egy nagyon nehéz munkán, Goethe Faustján, ami három és fél hónapos próbaidőszak volt, és mindenkit rettenetesen megviselt. Nagyon nagy munka volt. Most úgy érzem, semmi mást nem akarok, csak aludni.
– Megengedheti magának, hogy csak aludjon?
– Természetesen nem. De közeledik az a pillanat. Ha befejeződik az évad.
– Ilyenkor már keresik egyéb munkákkal?
– Előfordul, de most úgy érzem, semmit nem vállalnék.
– Megteheti, hogy elutasít egy munkát?
– Nem. De most akkor is megteszem, ha nem tehetem meg.
– Az új Faustban is van káromkodás?
– Nincs ilyen. Márton László újrafordította a darabot, nagyon szellemesen és nagyon költőien, hűen Goethéhez. De, most jut eszembe, egy „baszd meg” van benne.
– Előfordult már, hogy egy próbafolyamat ennyire felemésztette?
– Egy dologra vagyok borzasztóan hiú, a munkámra. Ez a védjelem, a fedezetem. Egy jól megfogalmazott, jól eltalált munka pedig csak úgy megy, ha az ember a próbafolyamatot az első pillanattól az utolsóig ugyanazzal az energiával próbálja végigcsinálni. Tapasztalataim szerint, ha én így csinálom, az érvényes szokott lenni. Nem azt mondom, hogy mindenkinek tetszik, de érdemes megnézni.
– Ez fogott meg abban, ahogy a Stílusgyakorlatokban játszott. Valahányszor láttam, mindig maximális energiával és koncentrációval állt színpadra, pedig nem volt két közel egyforma előadás.
– Abból nincs is. Persze, másból se.
– Van egy közös ismerősünk, Jiří Menzel. Tartják a kapcsolatot? Terveznek még közös munkát?
– Konkrét munkáról egyelőre nincs szó. Az az igazság, hogy mindketten nagyon öregszünk. Bár van köztünk tizenegy év korkülönbség, azért mi egy generációhoz tartozunk. Segítene, ha Menzel úr írna egy forgatókönyvet, de nem akar. Vagy, ha Svĕrák (Az én kis falum forgatókönyvírója – a szerk.) írna egyet, ő pedig megrendezné.
– Milyen volt vele együtt dolgozni, szívesen emlékszik rá vissza? Vagy egy másik rendező a kedvence?
– Ilyen nincs. Nyilván a sikeresség bizonyos értelemben függvénye, de minden jól megcsinált munka záloga az, hogy keményen kell érte dolgozni. Ha az ember nosztalgikusan visszagondol, akkor mondhatja, milyen jó is volt. Pedig nem, egyáltalán nem volt jó. Hat héten keresztül voltam kint Prágában, és minden istenáldotta nap reggel hatkor kellett kelni és este nyolckor feküdni. Közben csehül tanultam, és napi 12 órát forgattunk. Hétvégén meg mentem föl a képtárba. Ott volt egy kedvenc Van Gogh-képem, a Napraforgók.
– Ennyire maximalistaként hogyan kezeli, ha valami nem jön össze?
– Előfordul, hogy hiába a teljes erőbedobás, hiába a legjobb szándék, egyszer csak nem sikerül. Ilyenkor megpróbálom kielemezni, hol követtem vagy követtük el a hibát. Nem szoktam eldobni a szövegpéldányaim. Minden egyes bemutató után, amikor már van egy kis rálátásom az előadásra, végignézem a jegyzeteimet, és csinálok egy esszenciális elemzést, hogy még egyszer ugyanazt a hibát ne kövessük el.
– Azért meg tud bocsátani magának?
– Nehezen, de kénytelen vagyok.
Bán János
• 1955. október 4-én született Győrben. 1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A pécsi Nemzeti Színházban, a győri Kisfaludy Színházban és a szolnoki Szigligeti Színházban töltött évek után 1983-ban a Katona József Színház társulatának alapító tagja lett, ahol a mai napig játszik. Jászai Mari-díjas, érdemes művész. 2011-ben Trebbia Európa Díjat kapott Prágában, ugyanebben az évben, a színészi küldetés díjával (Actor’s Mission Award) is kitüntették Szlovákiában. A főszereplésével készült Az én kis falum című Jiří Menzelfilmet Oscar-díjra jelölték.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!