Meghajlás előtt

Mozgástér

A Magyar Táncművészeti Főiskola végzős hallgatói hamarosan képesítő vizsgát tesznek, s profi, diplomás táncművészként próbálnak elhelyezkedni. Ezek a fiatalok a kínálkozó lehetőségek teljes arzenálját figyelemmel követik, elsősorban itthon, de külföldön is tájékozódnak az lehetőségek iránt. A szakmai-művészeti karrier szempontjai mellett a megélhetésre is gondolnak, tudják: több lábon kell állniuk.

„Legfőképp magunknak kell megteremteni a lehetőségeket a koreográfusok, társulatok vezetői előtti megmérettetés mellett, hogy felhívjuk a képességeinkre a figyelmet, minél több nyílt vagy privát próbatáncra érdemes jelentkezni a szerződéskötés, de legalábbis a kapcsolati háló kiépítése érdekében” – fogalmaz Földi Lea, klasszikus balett szakos táncos, aki ezért már Lipcsét és Münchent is megjárta, de elsődlegesen a Magyar Állami Operaházhoz kívánna szegődni. Ez az álma Balázsi Gergőnek is, erre készül gyerekkora óta, de a társulati telítettség könnyen lenullázhatja terveit. Ebben az esetben mesterei ajánlásával a zsebében meg sem állna Stockholmig, a Svéd Királyi Balettig. Mindketten úgy látják, a tánc nyelvfüggetlensége egyszerre előny és hátrány, hiszen bár előttük is nyitott a világ, de a kevés hazai posztra a külföldi konkurenciával is meg kell küzdeniük.

Kovács Gábor már szeptember óta a Honvéd Táncszínház ösztöndíjasa, reméli, a diplomával a szerződése is megérkezik. Ahogy körvonalazza a hazai néptáncképzésből kikerülők számának és a befogadási lehetőségek végességének arányát, a „sok az eszkimó, kevés a fóka” Madách-idézet sejlik föl. Szerződés ide vagy oda, a megélhetést csak plusztevékenységgel lehet biztosítani, táncpedagógusi végzettség megszerzésével a testnevelésórákat kiváltó táncoktatás is szóba jöhet. Szintén a továbbképzésben lát perspektívát Mangi Kornélia, aki szerencsésnek tartja az intézmény sokrétű képzését, viszont itthon korlátozottabbnak érzékeli a táncosok érvényesülését, elhelyezkedés, karrierlehetőség, társadalmi presztízs szempontjából. Ugyanakkor szerinte a társulatok akkreditációja miatt a diplomás táncosok most talán jobb esélyekkel juthatnak szerződéshez.

Látni és látszani

Kevésbe biztató a helyzete annak a 11 végzős színészhallgatónak, akik most kerülnek ki a Színház- és Filmművészeti Egyetemről. Az utolsó két év számukra a gyakorlatról szól, márciusig „illik” szerződést ajánlani nekik.

Rada Bálint az Örkény Színházban és a budaörsi teátrumban is látható már. Tudta, hogy nehéz pályát választ, de nagyon optimista: hiszi, hogy van helye a színházi életben. „Elég kevés a gyakorlati hely, sok színháznak nincs rá kapacitása, és ez komoly probléma. Rengeteg darabot csináltunk magunknak, például legutóbb a Tajtékos napokat. A vizsgáinkra viszont sajnos nem igazán jönnek el a rendezők, igazgatók, így nekünk kell őket megkeresni. A két osztályfőnökünk, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor is felkészített minket a nehézségekre, sosem hitegettek, viszont segítenek mindenben, amiben tudnak, legyen az egy telefonszám vagy egy szerep. Arra is figyelmeztettek minket: egyre nehezebb lesz, butul a világ és a szakma is, de nekünk nem szabad ezt követnünk, figyeljünk az értékközvetítésre és a megújulásra”. Rada Bálint volt Londonban Fehér Benő osztálytársával, ahol felfigyelt rá egy ügynök, úgyhogy azt sem zárja ki, hogy ha itthon netán nem kap munkát, akkor külföldön próbálkozik. „Arra is képeztek minket, hogy dramaturgok, díszlet- és jelmeztervezők meg rendezők is legyünk. Igazából mindegy most, hogy független kis társulathoz vagy kőszínházhoz kerülök, oda húz a szívem, ahol megbíznak bennem, ahol van feladat és jó a csapat. Sajnos sok olyan, nem művészi kérdés – pénz és a politika – is beleszól a színházi világba, amelyek miatt még nehezebb.” Bálint szerint a Kaposvári Egyetemmel együtt többtucatnyi színész végez évente.

Kurta Niké, Bálint osztálytársa sem panaszkodhat: színpadokon és több filmben is játszott már, másféle éve pedig a Szputnyik Hajózási Társaság (2008-ban, Bodó Viktor által alapított független színházi társulat) tagja. „Van más is az osztályból, akinek már megvan a helye, persze ebben a szakmában semmi sem biztos. Hiába van fix helyem, biztonságot nem érzek, de bizalmat igen, és ez így jó kombináció. Leginkább a cselekvésre készítettek fel minket az egyetemen, hogy ne üljünk és várjunk, hanem dolgozzunk, ne ijedjünk meg, hanem éljünk a lehetőségekkel. Mindig tettem a dolgom, jókor voltam jó helyen, és jó emberek vettek észre. Persze nehéz nem félni…”

Kiemelkedni a mezőnyből

Sokat jelenthet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak jövője szempontjából, hogy az iskola képzése minden túlzás nélkül világhírű, ráadásul az intézményben tanuló diákok sokféle módon kapnak segítséget karrierjük építgetéséhez. Az előadói siker mégsem garantált, ezért jó, ha megvan az a bizonyos B terv. Gyöngyösi Ivett családja Vásárosnaményból költözött a fővárosba, amikor kiderült, hogy lányuk előtt komoly nemzetközi zongorakarrier állhat. Ma már külföldi koncertkörútjai vannak, mesterkurzusokat tart, versenygyőzelmei szinte megszámlálhatatlanok. „Engem a koncertezés tesz boldoggá, de az érvényesülés nagyon nehéz, hiszen sokan végeznek minden évben zongora tanszakon. Ezért fontosak a versenyek: ott ki lehet emelkedni a nemzetközi mezőnyből, koncertfelkéréseket kapni, komoly pénzdíjakat nyerni. Rendszeres, biztos jövedelmet szinte csak a tanári pálya hoz nálunk.” Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész tanulmányai mellett tanársegédként dolgozik a Zeneakadémián, és bár ritka hangszeren játszik, neki se könnyebb. „Idén a bachelor és a master képzésen összesen öt hárfás végez, ami soknak számít. Bár a zenekari hárfás állások nagyon jó pozíciót jelentenek, alig hirdetnek meg próbajátékot, kevés a hely.” Ráadásul egy jó minőségű hárfa ára egy jobb autóéval vetekszik. Ezért a zenekari állások mellett sokan játszanak esküvőkön, szállodában, fogadásokon. A lányoknak gyakran segít a versenyek, mesterkurzusok finanszírozásában az intézmény, illetve vele kapcsolatban álló alapítványok, szervezetek is igyekeznek enyhíteni a szárnyaikat bontogató művészek terheit. Ám egy dolgot nem lehet kispórolni a karrierből: a kőkemény, mindennapos munkát.

Ez nem egy hobbi

A tehetség és a kemény munka a záloga a képzőművészeti szakokon végző hallgatók érvényesülésének is, akik kevésbé vannak kitéve a külső körülményeknek – nem kell szerződésekért lobbizniuk, megüresedő helyekre vadászniuk. Ám a jó kapcsolatrendszer kiépítése és önmenedzselés náluk is fontos tényező. Koller Margit ötödéves szobrászhallgató a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, de emellett a képzőművész- tanár szakot is végzi, a fotó, a videó és az írás is érdekli, mert úgy gondolja, ma egy művésznek sokrétűnek kell lennie. Most is több dologgal foglalkozik párhuzamosan, fát farag, videoinstallációkat készít, és az áprilisi osztálykiállításukra készül, amely a Fészek Galériában lesz. „Sosem volt hosszú távú vízióm a művészéletről, mindig a következő néhány lépésig látok előre, de ezekben nagyon elkötelezett vagyok. Kétkedés és egzisztenciális félelem persze van bennem, de igyekszem tenni annak érdekében, hogy ne ez őrölje fel az energiáimat, mert ez az alkotás halála” – mondja Margit. Úgy gondolja, hogy nem csak nálunk, de az egész térségben meghatározó tényezője a művészeti életnek a pénzhiány, de a nyugati irányultságú érdeklődés a művészeti piacon lassan átértékelődhet, amelynek eredményeképpen az eddig perifériát képező közép-kelet-európai művészet nagyobb figyelmet kap. Bár pontosan még nem látja a jövőjét, továbbra is szeretne külföldi szimpóziumokon részt venni és a tanár szakot sem csak „muszájból” végzi. „A műtárgy fotózásban is látok perspektívát, ugyanis a három dimenziós műveket kevés fotós tudja megfelelően dokumentálni – szobrászként talán jobban érvényesíteni tudnám ezeket a szempontokat” – mondja.

Fábián Erikát szülei először közgazdasági iskola felé terelgették, és csak az érettségi évében kezdett el érdeklődni a rajz iránt, néhány év múlva került be a MKE képgrafikus szakára. „Őszintén szólva nem azért választottam ezt a pályát mert ebből akarok megélni, hanem mert ebben lelem az örömöm és boldogságom. De ez nem egy hobbi! Viszont abban biztos vagyok, hogy a művészet nem egy fix megélhetési forrás” – mondja Erika. Harmadévben demonstrátornak választották, vagyis az egyetemen segíti a tanárok és a hallgatók munkáját. „Jó érzéssel tölt el, hogy a megbíznak bennem és döntéseimben, igyekszem mindenkinek a lehető legalaposabban segíteni, ha technikai vagy elméleti kérdése van, amellett, hogy saját munkáimmal is foglalkozom” – meséli. Ebből a tapasztalatból indult ki a gondolat, hogy taníthatna is, felvételizett a tanárszakra, és olyan intézménybe szeretne majd kerülni, ahol felnőtt művésztanoncokkal foglalkoznak. Erika úgy gondolja, hogy nagyon nehéz önálló fiatal művészként helytállni, és nem feltétlenül tartja helyes útnak, ha valaki a művészetéből él csupán meg, mert gyakran ebben a helyzetben súlyos kompromisszumokat kell hozni, és egy idő után eltűnhet az alkotás öröme és pusztán munkává válik. „Nem szeretnék olyan képeket készíteni, amilyeneket elvárnak tőlem” – teszi hozzá. Erika fontosnak tartja, hogy a művészek összetartsanak, maga is tagja a MOVING nevű csoportnak, amelyben festők és grafikusok is vannak, és együtt igyekszenek minél több helyen megmutatni munkáikat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!