Megjött a mozi!

Elsüllyedt a Titanickal, s visszatért a Spongya Bobbal a víz alól. Nagyjából így lehetne összefoglalni, keretes szerkezetbe helyezve a tiszafüredi mozizás legújabbkori történetét. A városban amúgy kevesen emlékeznek arra, melyik filmet játszották ott utoljára, de annyi bizonyos, már azt sem a mozi kőépületében, hanem a művelődési házban vetítették.

A mozi helyén meg gazzal felvert sebhely jelzi a talajon, hol álltak a falak. Nem él a Földön olyan nyomolvasó, aki megmondaná, hogy erkélye is volt a csodának, igaz, néhány szék csupán, de onnan le lehetett nézni a lócák sorára. Távolabb vászon emelkedik ki az emlékek porából, éles berregés hallatszik a napsütésben az évtizedek távlatából. Itt a függönyt még széthúzták csöngetés után. S bár mozi volt az épület neve, filmszínháznak mégiscsak kicsinyke lett volna, mégis éppen úgy működött minden, mint a világ legnagyobb filmpalotáiban. Elvégre a lényeg az illúzió. No meg az, hogy elhiggyük, semmi más nem számít. A hangsúly a vetítésen van.

Talán ezért is állt teli talppal a huszadik század a helyi mozi színpadán, szónokok és kórusok, tapsoltak itt mindennek és mindenkinek, legyen az katona, pártvezető, munkásőr férfikar, nőnapi köszöntő, haknizó, országosan híres művészek hada.

A fehérre festett falon, illetve vásznon megfért egymás mellett dráma és tragédia, rendezze azt a sors vagy Kuroszava Akira. Olyan filmek peregtek itt, amelyek bejárták a világot, és olykor-olykor olyan csend honolt a lecsavarozott széksorok között, hogy még az sem jött el, aki bekapcsolhatta volna a vetítőt a gépházban.

Mondhatnánk, persze, más világ volt akkor, amikor még állt a mozi. De a világ valóban más volt. Az amerikai stúdióhálózat mintájára épült ki a magyarországi mozihálózat is. A két világháború között hirtelen sok kőmozija lett az országnak, s nem csak a fővárosban. Akkoriban kiválóan működött a hazai filmgyártás, több filmet eleve két nyelven forgattak, németül és magyarul, de ez később elhalt, a szinkronizált világ pedig csak manapság fordul a szebbik oldalára. Az eredeti nyelv és atmoszféra ugyanis a film értékes részének számít. De egy olyan világban, ahol a vetítés fontosabb volt, mint az érték, nem tűnt haszontalannak azt mondani az embereknek, amit hallani akartak. Vagyis: a struktúra a hidegháború idejére működőképesen beállt (a Moképhez tartozott a belföldi filmforgalmazás, a Hungarofilmhez a külföldi, a Mafilm – elődje a Hunnia Filmgyár – meg gyártotta a filmeket), a mozikban pedig vetítőgépek százai várták, hogy feltegyék rájuk a tekercseket.

A tiszafüredi mozi, ahogyan a legtöbb vidéki filmszínház, a rendszerváltás áldozata lett. A nyolcvanas években már az is megtörtént, hogy ha nem gyűlt össze hat-hét ember, be sem kapcsolták a gépet.

Az ugyanis áramot fogyasztott, a filmjogokért fizetni kellett, és a mozigépész sem lakott a gépházban, általában valamelyik helyi műszakis szaki fűzte be a filmeket, ha meghozta a futár. Változó nézettséget eredményezett vidékre vinni egy-egy alkotást, de a Csillagok háborúja például vagy a Szamurájok és banditák, nem beszélve a szigorúan felnőtteknek vetíthető Érzékek birodalma nem kis kulturális és társadalmi sokkot okozott a téesztraktorok berregéséhez szokott helybélieknek. A Csillagok háborúja örökre megváltoztatta a látványról kialakított általános felfogást; a Szamurájok és banditákra még a rendőrség is kiszállt, hogy megfigyelje, milyen kétes elemek kíváncsiak az erőszakra; az Érzékek birodalma vetítése után pedig lángoló arccal hümmögtek a fésűt a farzsebükben hordó ficsúrok, s amikor a kamasz kölykök, akik mozifüggőként az oldalajtóra tapasztott füllel hallgatták, mégis, mitől kifejezetten korhatáros ez az alkotás, a teremből kilépő egyik fiatalember meglehetős tiszai tájszólással vetette oda nekik a magyarázatot: „azér’, mer’ tisztára mutassák a ba.. ást”.Máskor meg azért kellett megszakítani a vetítést, mert – miután a nyolcvanas évek közepén a városban forgatták a Hosszú vágta című filmet (a Hortobágyon gépével lezuhant amerikai pilótát John Savage, vagyis ClaudeBukowsi a Hairből játszotta), s mivel a füredi állomás egyik része éppen úgy nézett ki, mintha átvonult volna rajta a második világháború, ahogyan ez amúgy történt is –, Tiszafüreden tartották a díszbemutatót. Soha annyi kucsmás, kalapos és fejkendős nézőt nem látott az épület, s amikor a statisztaként szereplő bátyámok és nénémek meglátták magukat a vásznon, ujjmutogatással egybekötve pattantak fel a helyükről, hogy „némmán, az ott meg Bözsi meg Jóska; milyen szép szál legény vagy te óriásiban!”, s a pillanatok alatt kialakult hangzavarban a gépmesterek jobbnak látták, ha újból nekifutnak a filmnek. Így esett meg, hogy a díszvetítésből mindjárt kettő lett.

De akkoriban még volt közösség, még ha repedezetten is, amelyik kíváncsi volt legalább önmagára, ám ahogyan eltűnt a nagy központi vetítő az országból, úgy zártak be sorra a helyi filmszínházak is. A televíziózás forradalma, s különösen a kereskedelmi televíziózás megjelenésével olyan filmek is eljutottak a házak nappalijaiba, melyeket addig csak a vásznon láthattak a nézők. Máig is érthetetlen, hogyan hagyhatta pusztulni az ország ezeket a közösségi tereket, de tény, sokat, nagyon sokat kellett várni arra, mire új élménnyel, mindjárt egy 3D-s, vagyis háromdimenziós alkotással visszatérhessen a mozi a városba.

A Mozgó Mozi valójában missziós vállalkozás. Egy testnevelő tanárból antropológussá váló fiatalember, aki nem mellesleg olyan filmek producereként vált ismertté, mint a Csajok, Glamour, Szép napok, Chacho Rom, Én a kém, A harag napja, Boldog születésnapot, úgy döntött, visszaadja a vidék nézőinek a mozizás élményét. Sipos Kornél pontosan tudja, milyen űrt hagy maga után a mozi nélküli világ, s mit jelent távolságban és anyagiakban, ha negyven- hetven kilométert kell utazni ahhoz, hogy egy család eljusson egy-egy felplázázott nagyvárosba.

Először felmérte a terepet, majd 2014. augusztus 26-án, Baján, miután megvásárolták a kisbusznyi mozis felszerelését (a tizenöt-húszmillió forintos értékű rendszer része a 3D vetítésére is alkalmas projektor, a térhatású élményt garantáló hangfalegyüttes, a kiegészítők), s lett hozzá kukoricát pattogtató büfé is meg kólákat hűtve tartó jégszekrény, levetítették Luc Besson látványos sci-fijét, a Lucyt. Egy új korszak kezdete volt az, és olyan látogatottságot produkált – igaz, akkor még vörös szőnyegen, kordonok között lehetett bemenni a terembe, mintha csak maguk a sztárok érkeztek volna az előadásra –, amit azóta sem tudtak felülmúlni. Általában négy filmet visznek mindenhová, s közte mindig van egy olyan, amit joggal nevezhetünk a misszió missziójának. Igazi művészfilm ez, műalkotás. Nagyjából tudják is, hányan ülnek be rá, és Füreden is egyedül ült egy kiskamasz lány az Utam az iskolába című dokualkotáson.

Pontosan érkezett, a vetítés előtt hazatelefonált anyunak, hogy jó helyen van, majd beült a harmadik sorba, s a film végére megjött a család is, hogy hazavigye az élményekkel együtt. Sipos Kornél ugyanakkor nem bánja, ha a misszió misszióját egyelőre csak kevesen látják. Újdonság ez, amihez gyorsan hozzá lehet szokni. Az átlagnézőszám így is eléri a kétszázat a négy előadás viszonylatában (Baján anno 1200-an jöttek), ami, összevetve a fővárosi mozikkal, kifejezetten jónak mondható. Az esti szuperfilmek, a vadonatúj alkotások helyben is megmozgatják az embereket, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy ha van kínálat, arra érkezik a kereslet is.

Mert a mozi, azon túl, hogy alkotás, színtiszta matematika. Aki ismeri a hazai mozik világát, az tudja azt is, hogy évente kb. 4,3 milliárd forint bevételt termelnek. Ennek 51 százalékát Budapest adja, a többit a vidék. A fővárosban mindezt 170 moziterem hozza össze, míg a vidéki mozitermek száma nem éri el a százat. A Mozgó Mozi ezen a helyzeten javít, bár a forgalmazók így is elviszik a jegyár jelentős százalékát (ezer forint plusz áfás árból 440–350 marad náluk). A filmet ma már nem tekercsen hozzák, hanem szaknyelven szólva, letöltik egy tárolóhelyre, és heti kiosztásban minden filmre kódot küldenek a világ másik feléből, Amerikából, Angliából, amely lehetővé teszi, hogy azt a projektor levetíthesse. Bárhol, bármilyen filmet képesek levetíteni, és egyre több önkormányzat ismeri fel ennek előnyét. Még az olyan nag yváros, mint Debrecen is tőlük rendelte meg a Saul fia díszvetítését, merthogy a Kölcsey Művelődési Központban sokkal többen elférnek, mint bármelyik multiplex teremben. Zircre a Tüskevárat vitték, mert erre volt igény. Esztergomba még filmes-néző találkozót is szerveztek, a közönség két rendezővel is találkozhatott: Sándor Pállal és Török Ferenccel.

Aztán, ha véget ér az előadás, a háromfős stáb összepakol, megalszik valahol, majd másnap reggel, a nappal ébredve, arrébb költözik egy-egy várossal. Ahogyan egy jó vándorcirkusz is teszi. Mert ahonnan eltűnik a kultúra, onnan eltűnik az élet is, mondja Sipos Kornél. Így aztán elviszik inkább azt bárhová – és nem volt még olyan település, ahol az emberek azt mondták volna: „Mozi?, ugyan, az meg minek!” Sőt! Ha másért nem, hát az illúziók miatt, mi másért is tennék, beülnek az előadásra. Elvégre ez az ő életük, ahol a filmnek jut fontos epizódszerep.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!