Melegbarna tekintet, mosolygós szem és száj, kemény akarat: totyogni kapaszkodótól kapaszkodóig. A 10 hónapos Levente egészséges, sőt a kora előtt járó, stramm kisfiú, aki feltétlen bizalommal fordul mindenki felé. Senki meg nem mondaná, hogy őt nem ide, ebbe a furcsa-különleges családba szánta eredetileg a sors, jobban mondva a szociális gépezet, hogy mekkora csoda és micsoda munka van abban, hogy édesapjával, édesanyjával élhet. Levi szülei ugyanis gondozás alatt lévő fogyatékos fiatalok. Mónika és Livius tragikus sorsú, állami gondozottként felnőtt pár. Amikor másfél évvel ezelőtt kiderült, hogy közös gyermeket várnak, mindenki azt tanácsolta: vetessék el a magzatot. Ők – talán ösztöneiknek engedelmeskedve, vagy megsejtve, hogy születendő gyermekük újraírhatja életük borzalmas forgatókönyvét – úgy döntöttek: családot alapítanak. Nem tudni, igazából miben reménykedtek, hiszen a gyámügy egyértelműen jelezte nekik: a gyermeket közvetlenül a születése után el fogják venni tőlük.

Mónika várandósságának legutolsó időszakában érkezett meg a segítség: egy olyan asszony figyelt fel rájuk, akinek tevékenysége nyomán még 17 kisbaba születhetett meg és nevelkedhet fogyatékos emberek egészséges gyermekeként – szüleikkel közös háztartásban, az intézmény védőszárnyai alatt.

Szekeres Erzsébet 30 éve azért dolgozik, hogy a fogyatékkal élők minél teljesebb életet élhessenek, melynek, mint mondja, az is része, hogy megfelelő feltételek mellett, szülőkké válhassanak. Erzsébetet saját tragédiája vezette a segítés útjára, 1976-ban halmozottan sérült fia született. Amikor Tibor 6-7 éves lett, édesanyja szembesült a ténnyel, bármilyen szeretettel is veszi ő körül, szervezeti háttér hiányában nem tud neki megfelelő életet biztosítani. Azt látta, hogy a gyermekéhez hasonlók felnőve embertelen mamutintézményekben, ingerszegény környezetben tengetik életüket. Nem kapnak esélyt sem munkára, sem valódi magánéletre. Az Erzsébet által létrehozott Összefogás Rehabilitációs Kht. és az Egyenlő Esélyekért Alapítvány az elmúlt három évtizedben Csömör határában felépített egy olyan ellátóközpontot, amelyben különböző szinten fogyatékos emberek családias környezetben, önálló lakrészekben élhetnek, közösségi és magánéletük egyaránt biztosított, és lehetőségeikhez mérten értelmes munkát végezhetnek, köztük az immár felnőtt Tibor, akiről nemrég házat neveztek el a központban. Nem egy szerelem és család született ebben a speciális közegben, számos esküvőt ünnepelt már a ház, az elsőn 2000, a lakók által készített origami madárka díszítette a közösségi helyiséget, az akkor megkötött frigy gyümölcse volt az első itteni baba, a ma már 17 éves Dezső. A legutóbbi lagzit két hete tartották, Eszter és Patrik keltek egybe, akik szintén Erzsébetnek és kollégáinak köszönhetik, hogy a nagy eseményen mindkét gyermekük jelen lehetett – róluk, elvett és visszakapott kisfiukról mesélünk még.

Mikor Erzsébettel az intézmény étkezőjében a lakók által készített finom ételeket kanalazzuk, az elnökasszony magához szólít egy szép arcú, udvarias kamaszfiút. Laci születésétől kezdve itt élt szüleivel a komplexumban, nemrég költöztek ki egy Csömörön örökölt házba. A 15 éves fiú lényegében egészséges, középsúlyosan fogyatékos szüleitől a megfelelő segítői háttérrel mindent megkapott, tanulási nehézségeivel az intézmény szakembere foglalkozik, ezért futhattunk mi is össze vele. Az ő esete is mutatja, hogy minden felmerülő problémára egyedi megoldás van. Annak idején őt például nem akarták elvenni a szüleitől, mivel családi hátterük miatt nem álltak gondozás alatt, de sok odafigyelést igényelt a cseperedése. „Mi egy nagyon rugalmas rendszerben dolgozunk – mondja Erzsébet – akár a foglalkoztatás, akár az ellátás tekintetében.” Ezt a rugalmasságot, némileg kis is használja az állami szociális rendszer, tudják, ha hozzájuk irányítanak valakit, akinek meghalnak a szülei vagy éppen egy várandós kismamát, az egyébként 100 százalékos kihasználtsággal működő (sőt 380-as városlistájú) intézmény nem fogja magára hagyni a kétségbeejtő helyzetben lévő fogyatékosokat. Ahogy nem tudták végignézni azt, hogy Mónika és Livius elveszítse kisbabáját. „Ott ültünk a gyámokkal, szociális szakemberekkel több órán keresztül és próbáltuk meggyőzni őket arról, hogy létezik olyan megoldás, amellyel náluk maradhat a gyermek. Végül felmerült az ötlet, hogy mi biztosítunk egy lakást az intézményen belül, és keresünk egy olyan személyt, aki összeköltözik a fiatalokkal, segít nekik és felügyeli a baba gondozását, fejlődését és őket is. Három hét alatt kellett megtalálnunk azt az embert, a tűt a szénakazalban, akinek van segítői tapasztalata, van gyermeke, unokája, kellő érzékenysége, motivációja, lakhatási problémával küzd és képes családot teremteni ennek a traumatizált párnak.”

És itt jelent meg a történetben a csodafaktor. Erzsébet körbetelefonálta az ismerősöket, szociális intézményeket. „Akkoriban a Wesley Főiskolára jártam szociális munka szakra, az iskola kollégiumában laktam – meséli Szabó Júlianna, Jutka néni, Jutka mama – ahogy újdonsült kis családja hívja. – Egyik nap odajött hozzám az egyik iskolatársam, hogy te, Jutka, rólad beszélnek, ezt a munkát neked találták ki. Én nem hiszem, hogy ez csak véletlen volt. Rögtön igent mondtam. Móni kezét Erzsi fogta a szülésnél, Livius ölelte, és együtt hoztuk haza a kis Levit.”

A meghatóan induló történet mindennapjai azonban, főleg a kezdeti időszakban nagyon kemény munkát követeltek mind Jutka nénitől, mind a friss szülőktől. „Az, hogy Levi olyan, mint amilyennek látja, ahogy a gyerekorvos mondta: megnyugtató ránézni, nem magától van. Nem csak arra kellett, kell megtanítanom a fiatalokat, hogy hogyan kell gondozni egy kisbabát. Mindent elölről kellett velük kezdeni: meg kellett mutatnom, hogy hogyan kell szeretni. A kisfiam szót két hét volt, mire ki tudták mondani. Semmiféle normális családkép nem volt a fejükben, nem ismerték az igazi kötődést” – mondja Jutka néni. Móni és Livius fogyatékossága elsőre nem szembetűnő és nehezen kategorizálható. Mindkét fiatalt születése óta rengeteg bántás érte, kisgyermekként kerültek állami gondozásba, ahol szintén súlyos traumákon mentek keresztül. Szociális készségeik így visszamaradottak, tanulási nehézségeik pedig tovább nehezítették boldogulásukat. Nem mondanak semmit a számok, hogy Móni, aki például nem képes számolni, nyolcvan, Livius pedig hatvanszázalékos rokkant. A gazdag segítő- és gyermeknevelési tapasztalattal rendelkező Erzsébet és Jutka néni azt gondolják, nagyon nehezen tudnának egyedül boldogulni, segítséggel viszont jó szülővé válhatnak, és mindazt, amit az élet eddig elvett tőlük, a kisfiú által és Jutka néni segítségével visszakaphatják.

Azt gondolhatnánk, hogy segítőjük jelenléte esetleg zavarja a fiatal párt. Móni azonban azt mondja, „Jutka néni elfogadott és megmentett mindhármunkat”, Livius pedig azt, hogy neki olyan az asszony, „mintha felgyulladt volna a villany”.

A rengeteg beszélgetésnek, az otthonos légkörnek és biztonságnak köszönhetően Liviusnak, ahogy Jutka néni fogalmaz, „az agyonvert önbecsüléséből tartása lett, önbizalma”, Móni pedig egyre jobban kezeli indulatait, jobban ki tudja mutatni az érzéseit. És mindennek kisfiuk, Levi a kulcsfigurája. „Egymással és mindenki mással szemben is finomodtak a reakcióik, egyre inkább érzik a maguk és a gyerekük érdekeit, megkapják és megadják, amit nekik kellett volna átélni gyermekként, miközben újraélik a kihagyott gyerekkorukat” – mondja Jutka néni, aki bizony szigorú a kis családdal: „Keménynek kell lennem, abból aztán mindig lehet engedni” – nevet az asszony, és hozzáteszi, hogy akkor kezdődött az igazi felszabadultság, amikor a korábbi életükben örökké megfélemlített fiatalok végre visszaszóltak neki, el merték mondani a véleményüket. Innentől igazi bizalom költözött a tetőtéri, közösen tisztán és rendben tartott kis lakásba. „Én úgy látom, hogy 7-8 évre lesz szükségük, hogy mindent megtanuljanak, és elkezdhessék a saját életüket, nagyon szeretnék addig velük maradni” – zárja elérzékenyülve Jutka néni, mi pedig egy másik, szintén nem tipikus család meglátogatására indulunk az intézményben. Patrik és Eszter is külön kis lakásban laknak gyermekeikkel, a négyéves Gergővel és a hároméves Fruzsival. Az idillinek tűnő család életét, mielőtt Csömörön egyesülhetett, szintén sok tragédia árnyékolta be. Patrik egy gyermekkori agyvérzés következtében vált fogyatékossá, és ahogy párja, ő is nehéz anyagi körülmények között élt.

Első gyermekük megszületésekor egy hajléktalanszállón laktak, ezért elvették és nevelőszülőkhöz adták kisbabájukat. A fiatal pár éveken át – sokszor komoly nehézségek árán – csak a nevelőszülőknél láthatta a kisfiát, pedig helyzetük, a csömöri intézménynek köszönhetően sokat javult, lakhatási lehetőséget és munkát is kaptak Erzsébetéktől. Egy éve pedig, segítőiknek köszönhetően, visszaszerezték Gergőt, immár együtt a család, melyet egy esküvővel ünnepeltek meg két hónapja. Sok tervük van, szeretnének majd pár év múlva teljesen önálló életet, de ők is érzik, hogy még sokat kell tanulniuk, meg kell erősödniük, hogy belevághassanak. Addig nemcsak tűrik, hanem igénylik is, hogy pénzügyeiket a segítők kezeljék, hogy rájuk nézzenek az esti fürdetéskor vagy ébredéskor, hiszen tudják mindez értük van, hogy együtt maradhassanak. Bár Eszter kicsit neheztelve mondja, hogy az elmúlt hetekben minden reggel jön valaki, aki megméri a gyerekek hőmérsékletét, mert egyszer lázasan vitték be Gergőt, talán belül ő is érzi: nem bennük nem bíznak, csak nem adhatnak esélyt annak, hogy valaki alkalmatlannak találja őket. Eszter ma először lehet jelen Gergő anyák napi műsorán, és ott szeretne lenni ezután mindegyiken.

Hogy mekkora ajándék lehet egy sérült, nehéz helyzetben lévő ember számára egy gyermek, jól mutatja, hogy Kati Teodornak (Isten ajándékának) nevezte el három hónappal ezelőtt világra jött kisfiát, aki az intézmény legfiatalabb lakója. Teo az összes itt született gyermekhez hasonlóan egészséges. Édesanyja intézetben nőtt fel, halláskárosult és halmozottan hátrányos helyzetű, sokat bolyongott életében, ebben az intézményben is többször járt már. Mint mondja, Csömörön érzi magát egyedül biztonságban a kisfiával, nem szeretne már elmenni sehova. „Itt családban érzem magam, másmilyen nem kell” – mondja a sokat szenvedett asszony.

Levente, Gergő, Fruzsi, Laci, Teo és a többiek ma mind intézetekben, nevelőszülőknél élnének, édes szüleik nélkül, ha a sors furcsa fintorának köszönhetően 37 évvel ezelőtt nem születik meg egy sérült gyermek, Tibor. És ha édesanyja nem változtatja meg a világot azért, hogy boldogan élhessen.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!