Az érzelmi intelligencia fejlesztésében a mese alapvetően fontos szerepet tölt be – tartja Kádár Annamária pszichológus, akinek a napokban jelent meg a témát számtalan szempont szerint körüljáró Mesepszichológia című könyve. A mindig mosolygós lélekszépítőt csupa megfoghatatlannak tűnő dologról: EQ-ról, végtelen játékterekről és fantáziahazugságokról kérdeztük.
Az egyik legelfogadottabb tudományos elmélet szerint az EQ az érzelmeink felismerésének és kifejezésének a képessége: felismerem magamban, hogy szomorú, dühös vagy kétségbeesett vagyok, vannak szavaim a különféle érzelmeimre, s ezeket a szavakat ki is merem mondani. Persze ez csak a lecsupaszított definíció, hiszen az érzelmi intelligenciának közvetett hatása van életünk összes területére. Arra, hogy hogyan teremtünk kapcsolatot, mennyire vagyunk empatikusak, mennyire tudunk figyelni a másikra, hogyan kezeljük a stresszhelyzeteket. Vagy például – a mai világban talán ez a legkeményebb dió –, hogy tudunk-e várni. Tudjuk-e a vágyainkat késleltetni egy jövőbeli cél érdekében? Ebben a dologban sajnos a társadalom jelentős része egy gyerek szintjén áll. Meglátunk valamit, és adj, uram isten, azonnal meg akarjuk szerezni. Aztán ott van még a felelősségvállalás, a döntésképesség és a valóságérzékelés kérdése is – ezek közvetetten mind-mind az érzelmi intelligencia részei, melyeket, a stabil érzelmi biztonság megteremtésével gyermekkorban kell megalapozni.
– Segíthetik a mesék a stabil érzelmi biztonság kialakulását?
– A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az érzéssel pedig sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat, és könnyebb derűsnek, vidámnak maradni. A mesei varázslat olyan belső hitet, önbizalmat alapoz meg, amely segít abban, hogy a mindennapi nehézségek és problémák közepette a megoldás keresésében gondolkodjunk. Tiszteletre, szeretetre, kitartásra, önmagunk iránti hűségre nevel. A józan valóságérzékelés és a kreatív fantázia kombinációja olyan erőt ad, ami felnőttként segít álmaink megvalósításában, az akadályok leküzdésében, céljaink elérésében, és olyan hitet, hogy bár az egész világot nem válthatjuk meg, a körülöttünk zajló eseményekbe, történésekbe igenis van beleszólási lehetőségünk.
– Azt hiszem, el kell kezdenem meséket olvasni…
– Mindenkinek nagyon ajánlom, mert a mese bármikor képes gyermekké tenni. Beszippant a kicsik világába. A gyermek ugye egyrészt a realitásban él, ahol egy idegen országba látogató turistához hasonlóan mozog: sok mindent még nem ért, de megpróbál képet alkotni arról, amit érzékel. Másrészt egy varázsbirodalomban, amelyben kitölti a puzzle hiányzó részeit, dédelgeti vágyait, feldolgozza frusztrációit, feszültségeit. Mi is ugyanezt tesszük, amikor fantáziálunk, terveket szövögetünk és régi emlékképeket idézünk fel. A belső képekkel való munka növeli az önbizalmat, az énazonosság-érzést, és feszültségcsökkentő hatással bír. A gyermek számára például félelmetes élmény, hogy akarata ellenére nem elég erős a felnőttek tilalmainak, korlátainak legyőzéséhez, és roppant nehéz számára annak az elviselése is, hogy időnként épp azok iránt érez haragot, akiket a legjobban szeret, és akiknek a legjobban ki van szolgáltatva. Éppen ezért végtelenül megnyugtató, ha megzabolázatlan indulatait belevetítheti a mese negatív szereplőibe.
– Fontos, hogy egy kisgyerek hallja és ne nézze a mesét?
– Nagyon. A gyermek ugyanis a mesehallgatás során nemcsak a mesélő szülőre, hanem befelé is figyel. Lelki szemei előtt megelevenedik a történet, és a saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot. Ilyenkor nagyon intenzív belső munkát végez: elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. Ez segíti őt a nap folyamán felgyűlt feszültségei, negatív érzései feldolgozásában, és azoknak a félelmeinek a megszelídítésében, amelyeket nem tudott, vagy még nem mert megfogalmazni. A mesélővel való személyes kapcsolata pedig az érzelmi biztonságot jelenti. Hogy ellazulhasson, s átadhassa magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben létrehozhatja a belső moziját. Ezért veszélyes a sok tévénézés. A televízió eleve ad egy külső képet, ami akadályozza a belső képalkotást, és hát a személyes kapcsolat biztonsága is hiányzik.
– Óvodás korú gyerekek gyakran állnak elő különféle fantáziahazugságokkal, amelyekkel sok szülő nem igazán tud mit kezdeni. Normális vajon, ha a csukott ablakon át berepül a szarka és kiönti a kakaót?
– Abszolút természetes. Fontos, hogy ahogy a kiömlött kakaó miatt sem szabad büntetni és megszégyeníteni őt, úgy a képzeletbeli barát miatt sem. A gyermek 4-5 éves kora körül már érzékeli mások elvárásait, és megbízhatóan megkülönbözteti a jót a rossztól, de felelősséget még nem tud vállalni ezekért, így a képzeletbeli barátra rá lehet kenni a csínytevéseket is: ő az, aki rendetlenkedett, eltörte a kisautót vagy kiöntötte a kakaót. A képzeletbeli barát a feltétel nélküli elfogadás megtestesítője – ő soha nem szidja meg a gyermeket, ha rosszat tesz. Nagy baj, ha a szülő nem érti meg ezt a jelenséget, s a gyermek úgy érzi, hogy el kell titkolnia a társát. Éppen ezért, ha a gyermekünk elmeséli azokat a kalandjait, amelyeket a kis barátjával élt meg, akkor véletlenül se mondjuk neki azt, hogy „Ne hülyéskedj már, nincs is itt senki!” Jó, ha felnőttként csatlakozunk ehhez a játékhoz, és tisztelettel bánunk a képzeletbeli baráttal. Nem parodizáljuk, nem beszélünk róla cinikusan. Köszönünk neki, helyet biztosítunk számára a családi asztalnál, érdeklődünk a hogyléte felől, és elnézést kérünk tőle, ha véletlenül ráültünk. Ugyanakkor az is fontos, hogy szülőként ne alakítsunk ki külön kapcsolatot a képzeletbeli társsal. Ne vonjuk be a közös programba, csak akkor, ha a gyermekünknek igénye van rá. Mivel a gyermek fantáziája hívta életre őt, neki kell fenntartania ezt a viszonyt, és neki kell megszakítania is, amikor már nincs szüksége rá.
– Mi van akkor, ha most hirtelen a fejemhez kapok, hogy „te jó ég, ezt bizony elrontottam”?
– Elég jó szülőkről beszélhetünk, nem tökéletes szülőkről. Ha megnézzük, mindenki elrontott valamikor valamit – attól függ, épp milyen elmélet szerint igyekezett gyereket nevelni. Az elég jó szülő ismérve pedig a hitelesség, illetve hogy képes felvállalni azt, hogy igen, elrontottam. Van Popper Péternek egy nagyon jó gondolata: hitelesebb a gyereknek lekenni egy pofont, mint megjátszani azt, hogy egyáltalán nem zavar, amit csinált. Az érzelmi hitelességünkhöz hozzátartozik, hogy kimutassuk a negatív érzéseinket is. Nem kell mindig jó képet mutatnunk. A pozitív pszichológia nem arról szól, hogy csak jó érzéseim lehetnek, hanem, hogy hogyan erősíthetőek fel ezek a jó érzések. De én csak akkor érezhetem jól magam, ha megélem a poklok poklát is, amikor fájdalmam van vagy dühös vagyok. Így van ez a gyerekeknél is. Hadd legyenek hisztisek, dühösek, szomorúak. Sokszor hallani a szülőktől egy-egy ilyen helyzetben, hogy „menj be a szobádba, és majd akkor gyere ki, ha lecsillapodtál!” Miért? Miért nem lehet elfogadni a gyereknek ezt az állapotát? Neki is joga van dühösnek, szomorúnak lenni, fájdalmat átélni. Ami nagyon fontos, hogy nem szabad bagatellizálni ezeket az érzéseket! Neki akkor, ott egy kicsit hadd dőljön össze a világ! Legyenek csak kihívások, problémák, nehézségek az életében, amelyek közepette így vagy úgy helyt kell állni. A megélés fejleszti az érzelmi intelligenciáját.
– Nagy felelősség ez egy szülőnek.
– Pedig annyira nem bonyolult. Az egyetlen dolog, amire a gyereknek szüksége van az egészséges érzelmi fejlődéshez, az a vele töltött idő és az odafigyelés. Az is igaz, hogy nagy a tét. Donald Winnicott (brit gyerekorvos és pszichiáter – Cs. O.) csodálatosan fogalmazza meg egy írásában, hogy amikor a gyermek leválik és elkülönül, az anya egy végtelen játékteret hagy hátra kettejük kapcsolatának emlékéül. Einstein ugyanerről kicsit más megközelítésben így ír: „Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden az.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
