Nem csak Nick Cave odaadó rajongói élvezhetik a zenész életének „húszezredik napjáról” szóló naplóbejegyzést, ami valójában egy látványában gyönyörűen megkomponált, libabőröztető zenei betétekkel tetézett zseniális átverés.
A Sundance filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek választott alkotás ugyanis nem is dokumentumfilm. Fiktív valóságot épít fel, melyet még hamisnak sem érezhetünk, mert megegyezik azzal az imidzzsel, amelyet az ikonikus zenész, előadó, író kialakított magáról, és amit mi ismerünk. Vagyis csak azt hisszük, hogy ismerjük. Valójában azt látjuk, amit Cave és a rendezők, Jane Pollard és Iain Forsyth láttatni akarnak. Felébred a felesége mellett az ágyban, reggelizik, ír, ebédel, ír, komponál, pizzát majszolva tévét néz a fiaival. Mintha egy átlagos napját figyelnénk a saját, megrendezett emlékein keresztül, közben felidézve olyan múltbeli eseményeket is, amelyek formálták őt, hiszen Cave szerint az embert az emlékei alkotják. Hogy ezt bizonyítsa, bevisz minket még a pszichoanalízisére, a saját agyába is. Beültet minket a kocsijába, végignézzük az összes magánbeszélgetését, meghallgatjuk a telefonüzeneteit, beleolvasunk a naplójába. Személyes varázsa miatt be is nyaljuk, hogy most betekinthetünk a világába, holott minél többet tudunk róla, annál rejtélyesebb.
Mikor alkot, gyilkosan precíz rituáléiban él, ez inkább kényszer és kín, mintha önmagát kellene kiköpnie a saját száján. A színpadon azonban teljesen átlényegül, szinte mitikus lénnyé nő, aki olyan igazságot képes átadni, amire mindenki vágyik. Miközben átalakul, odaadja magát a közönségnek, így az ő emlékükké válik, a film által pedig a miénké. Mikor felismerjük – feltéve, hogy észrevesszük –, hány mesteri csavarral bűvölte meg és tette magáévá az elménket, az felér egy agyi orgazmussal.
-------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
