Ugyanakkor persze nem feltétlenül kell hinni ennek a vastag és súlyos könyvnek, hiszen a benne szereplők is számos alkalommal állítják: a könyvek is hiábavaló dolgok, kár olvasni őket, hatásuk a valóságra elenyészően kicsi. Ám a remekművek talán kivételek ez alól – ahogy egy másik, a regénybe foglalt ars poetica-szerű vélemény megfogalmazza: túlmennek az irodalmi játszadozáson. Nehéz állást foglalni az utóbbi kérdésben, egyszerre igaz mindkét állítás – hogy Bolaño korábbi saját műveit sorra megidéző, 2004-es kultregényét hova soroljuk, hiábavaló-e vagy remekmű, netán egyszerre mindkettő, talán nem is releváns. Annyi bizonyos: többféle módon kíván hatni a valóságra, ami a Bola?o vezette infrarealista irodalmi csoport egyik szándéka volt. Mindenekelőtt, ahogy az életrajzból tudható, a szerző a gyermekeinek akarta megteremteni művészetével az anyagi biztonságot, miután 38 éves korában kiderült, betegsége (májelégtelenség) miatt közel a halál: ettől fogva megveszekedett módon az írásnak szentelte idejét, versenyt futott az idővel. Rosszmájúan megjegyezhetjük: a terjedelem talán ennek a ténynek is köszönhető.

A bibliai Fenevad nevének számát magába foglaló, szimbolikus évszámmal ellátott regény (az 1999-es Amuleto című regényében egy elfeledett temetőnek futurisztikus-utópisztikus képzete társul hozzá) öt, egymással többféle módon kapcsolatot tartó részből áll össze. S mind a jelenkor (20. század–21. század eleje) erőszakkal teli antropológiai leírását adja. Az első részben az értelmiségi elit végtelenül fennhéjázó, ám végletekig unalmas világát mutatja be egy titokzatos szerző utáni (ál)nyomozás során, a második rész a metafizikai kétségbeesés cselekvésképtelenségét viszi színre egy egyetemi oktató megőrülésének ábrázolásával, a harmadik egy idegen kultúra/társadalom kiismerhetetlen zűrzavarát jeleníti meg egy az észak-mexikói városba csöppent egyesült államokbeli fekete szabadságjogi aktivista/ újságíró szemszögén keresztül, a negyedik ugyanezen városban, Santa Teresában fél évtized alatt, nők ellen elkövetett gyilkosságok krónikája, az utolsó rész pedig az elsőben felkutatni igyekezett író élettörténetét nyújtja.


A kulturálisan kódolt, generációkon
átörökített, kontinenseken és
társadalmakon átívelő brutális és
könyörtelen erőszak


(az aztékoktól kezdve a világháborúkon át a mexikói tömeggyilkosságokig, a mindennapok idegengyűlöletéig) nem múl felül minden képzeletet – éppen hogy a valóság állandó része: legyen szó kommunista/ náci népirtásról, vagy háttérként háborús kényszerről, nőgyűlöletről, spontán kielégülésről, személyes bosszúról.

Ennek irodalmi (rengeteg műfaji kódot használva) bemutatása pedig


csak látszólagosan függ a műben
halmozódó tetemek számától, hiszen
így is csak mindig a töredékét kapjuk
a szenvtelen emberi kegyetlenségeknek.


Ám Bolaño a számtalan élettörténet-szilánk helyzetbe hozásával – ahol elszórtan magyarok is említésre kerülnek: prostituált, verőlegények, nem megbízhatók, olcsó kölni – a teljesség illúzióját, a látszatok valótlan (és vágyott) valóságát reméli (szatirikusan, ironikusan) ábrázolni. Ahogy történik ez a műben is megidézett olasz festő Giuseppe Archimboldo képein, ahol a gyümölcs- és zöldségcsendéletek – egy szemhunyorítással – emberi arcot adnak ki. Ennek a technikának legfőbb példája maga a regényszerkezet, vagy az olvasói emlékezet/felejtés működésének figyelembevétele – a sok apróságból kijön valami nagyobb, egészszerű. Ám a létezés kegyetlen hiábavalósága a bolañói ezernyi fénytörésben is ugyanolyan érzeteket kelt: fájdalmat és fásultságot.


(Ford. Kutasy Mercédesz. Jelenkor, 2016. 827 o.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!