Ha egyes szám harmadik személyben írnál magadról, mondta ez a magas, kicsit esetlen barna lány, akkor a nyilvánvaló előnyök mellett még mulatságosnak is találnád az egészet.
Nyilvánvaló előnyök? – kérdeztem. Mindegy, mondta. Kicsit, mintha lenne veled valaki, mondta. A derekamat fogta az egyik kezével, a másik tenyerét pedig az enyémbe csúsztatta a derekunk előtt, így bicegtünk végig a rakparton, összefogódzkodva, mintha már az öregséget, vagy a hideget éreznénk a csontjainkban, vagy egyszerűen csak baromira el lennénk álmosodva. Éjszaka volt, elég késő, fújt a szél a víz felől. A város hideg, fehér, zaklatott fényben úszott. Nem mertem bevallani, hogy álmos vagyok, és úgy éreztem, talán meg is fogok hűlni kicsit. Ez a lány amúgy, ez a magas barna olyan, hogy együtt fogok meghalni is vele, előre látom. Ha, ahogy határozottan állítja, előbb-utóbb mindenki elharapja maga mellől az embereket, akkor nekem ő az, akihez nem férhetek hozzá. Szorosan tart, mindig maga mellett, de biztonságos távolban. Meg folyton pofázik. Oda kell figyelnem arra, amit mond. Kettőnk közül talán ő szeret jobban élni, bár ez a szeptember, ez az én időm. Mérleg vagyok, nárcisztikus, hiú, egyszerű, mint a faék. Ő a Vízöntők kiismerhetetlen hónapjában született. Folyton lebegne, sodorna magával.
Egy ismeretlen, de közeli étteremben beszéltünk meg találkozót. Nem tudtuk, hogy a félhomályos teremben vízesés csorog a falakon és egy fából készült kocsikerékről energiatakarékos izzók lógnak. Végül a teraszon ültünk le, egymás mellé, hogy mind a ketten figyelhessük a járókelőket. A pincérnő kérdés nélkül a legdrágább sört hozta: bosszúból elloptuk a gyufát, és lehetetlenül viselkedtünk. A barna lány sírt is. Mindenhol emberek ültek. Rákönyököltem az asztallapra, és arra gondoltam, hogy aludni fogok. Nem szeretem látni, ha valaki sír. Tiszta víz volt, és kipirult az arca. Azt mondta, hogy senkit nem lehet szeretni, micsoda, dünnyögtem félálomban, hát én már senki vagyok? De meg sem hallotta szerintem, csak motyogott, pityergett. Mert hogy akit szeretni lehetne, az is csak elsodródik, elmenekül, elfordítja a fejét, aki meg őt szeretné, attól ő riad meg, ő libeg arrébb. Hát, mondtam neki, szerintem csak túl sok időd van ezen gondolkodni. Azért elszomorodtam vele én is, szorongattam a kezét az asztal alatt, és mindent megtettem, hogy ne aludjak el. Később rájött, hogy ha könnyes az arca, nem néznek vissza rá az emberek. Ettől mérges lett, csapkodni kezdett maga körül. Muszáj volt felébrednem. Sétáljunk, mondtam. Bólintott.
A folyó felé indultunk, egymásba karolva, mint két nagyon öreg és egymásra utalt ember, pedig nem vagyunk öregek. A Duna éjszaka valószerűtlen. Sosem huny ki a fény Budapesten, és ebben az állandó, vibráló, nyugtalan derengésben a víz elemi, nyers illata, a szűnni nem akaró csobogás, a kőfűzőbe szorított nyugtalan, hullámzó test, nos, mindez egyszerűen áthullámzott rajtam, a homlokomtól egészen a talpamig. Sokáig lehet szó nélkül figyelni a vizet. Szeretem hosszasan figyelni a dolgokat. Szeretem, ha a dolgok hosszasan és nyugodtan léteznek. Szeretek együtt létezni velük, visszaverődni a felületükön. Arról beszéltem ennek a magas, barna, kissé esetlen lánynak, hogy szerintem az a probléma a szeretetünkkel, hogy csak magunkra tekintünk igazi, megértő odafigyeléssel.
Ez biztos így van, felelte ő. Meg kell próbálni valami újat. Ha egyes szám harmadik személyben írnál magadról, például, akkor a nyilvánvaló előnyök mellett még mulatságosnak is találnád az egészet. Nyilvánvaló előnyök? – kérdeztem. Mindegy, mondta. Kicsit, mintha lenne veled valaki, mondta. A Dunán sirályok lebegtek, azt figyeltük jó darabig a rakpart kövein ülve. Csak nézelődtek, haladtak lefelé a folyó sodrával. Szeretik a várost, mondtam, mondta ő. Ha leérnek az utolsó hídig, visszarepülnek, kezdik elölről a lebegést. Bólintottam, figyeltem őket tovább. Elnéztek egymás mellett, nem is közeledtek, nem fejtettek ki különösebb erőfeszítést, azt sem lehetett eldönteni: most egymással vannak, vagy nagyon egyedül.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
