A Moby Dick óta számos magányos hőst láttunk már tengeri fenevaddal megküzdeni, de nő úgy még nem harcolt cápával, mint a szörfös Nancy (Blake Lively), aki egy bóján rekedve, súlyosan sérülten viaskodik a körülötte köröző nagy fehérrel.
A biztonságos part ugyan látótávolságban van számára, amitől csak még ironikusabb számkivetettsége, de kiúsznia esélytelen, ráadásul a hamarosan érkező dagály elkerülhetetlenül víz alá temeti a maradék kis menedékét.
Kérdés, hogy tud-e „a cápa fejével” gondolkodni, ahogy az is, hogy a csupa férfiből álló stáb képes-e egy nő gondolatvilágát, reakcióit, kétségeit és erősségeit hitelesen bemutatni,
és egy kevésbé közhelyes cápafilmet leforgatni. Talán az előbbire nem is törekedtek, mert akár egy férfi, akár egy bólogató plüsskutya is lehetne a hősünk. De Lively is annyira átlagos a neoprén ruhában, csapzott hajjal, kicserepesedett bőrrel, fel se ismerni benne a hollywoodi szőke szépséget.
Attól még játszhatna nagyot, hogy végtelenül egyszerű szerepet írtak neki, de a fejkamerába mondott hosszas búcsúbeszéde már kínos alakítás, mint ahogy elbeszélget a zátony másik lakójával, „Sirály Sógorral” is.
A zene pár másodperccel megelőzi, és rendre előre le is lövi a cápa akcióit, hiszen ha nem is látjuk, a baljós taktusokból sejtjük, hogy közeledik. Enélkül azonban oda lenne a drámaiság, noha változatosak, tempósak a vágások és a számítógépeseffekt-stáb is kitett magáért, olyan élethű vadállatot kapunk a különleges víz alatti felvételeken, hogy az esélytelenek nyugalmát átérezve hátra is dőlhetnénk tíz perc után. Csakhogy már mikor a combján lévő harapott sebet összekapcsolja a fülbevalójával, tudjuk, hogy Nancy nem fogja könnyen adni a bőrét, még ha a cápát sokszor intelligensebbnek és tehetségesebbnek is érezzük nála.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!