Nagyszabású könyvbemutatója végig Karafiáth Orsolya-központú, és az interjú folyamán sem oszlatta el a ködöt szerepvállalásait illetően.
– Szívesen bújik hírességek képmásába, bőrébe. Nem tévesztett pályát?
– Mindig hajlamos voltam a szerepjátszásra, úgy érzem, van hozzá képességem, szeretek színpadon lenni. Szereplőként részt vettem forgatásokon is, de végül mindig kivágtak a filmből. Élesben képtelen voltam más szövegét elmondani. Még a saját színdarabomból, A Macskadémonból is kitessékeltek. Narrátorként sem ment, hogy kétszer ugyanúgy mondjak el valamit.
– Ha a kamera nem is, a fényképezőgép annál inkább szereti?
– Nagyon fotogén vagyok. Persze nagyon jó stábbal – designerrel, sminkessel, fodrásszal – dolgozom, akik ki tudnak hozni a külsőmből sok mindent, így ott elő tud jönni belőlem egy-egy karakter.
– Ezek szerint próbababa alkat?
– Igen, és épp az átalakítóim egyike jegyezte meg, hogy mennyire semleges külsőm van, viszont, ha megformálják, döbbenetesen életre tudom kelteni a figurát.
– Próbababaként mégsem határozza meg magát az ember. Végül is milyen pályán mozog? Költő, író, blogger, újságíró, énekes, performer, tárlatvezető, háziasszony, dalszövegíró, médiaceleb?
– Mindegyik. Napi rendszerességgel többféle tevékenységet tudok űzni, reggel sajtótájékoztatót vezetek újságíró-műsorvezetőként, napközben újságcikket vagy szépirodalmi szöveget írok, este performerkedem, éjszaka meg ülök a hálószobámban és írom a verseket. Egyszerűen átváltok, mintha nem is ugyanaz lennék, aki korábban. Ez néha azért zavarba is tud hozni…
– Egyik sem kényszer?
– Az újságírás annak indult, hiszen azért vállaltam, mert a szépirodalomból nem tudok megélni. Eleinte úgy éreztem, teher, ami elviszi az energiáimat. De mivel e téren is nagyon sokrétű a feladatom, most már ezt is kreatív célokra tudom fordítani. Ha például különféle életmódterápiákról írok, s ennek érdekében magam is részt veszek ilyeneken, jegyzetelem a karaktereket, későbbi felhasználásra.
– Volt terápia, amin nem újságíróként volt jelen. Nagy Zsolt terapeutával közösen jegyzett cikke az ön alkoholizmusáról, kilábalásáról rengeteg kommentet szült a világhálón. A magánéletét is kiírja az „üzenőfalra”, miért?
– Misszióm lett az ügy már a gyógyulásom első évétől kezdve, ugyanakkor a terápiám része is, hogy kibeszéljem. Megragadok minden lehetőséget, hogy a nyilvánosság előtt beszélhessek róla, ne legyen tabuk, titkok, elhallgatások övezte jelenség az alkoholizmus, amit el lehet bagatellizálni. Ugyanakkor természetesen nem minden problémámat teszem közhírré.
– Nem irigylem a pszichiáterét, bizonyára meg kellett küzdenie az ön identitássokaságával. Mit gondol, ön hagyma- vagy magszemélyiség?
– Kell, hogy legyen valaki, aki én vagyok, de ezek nem ezekből a szerepekből tevődnek össze… nemcsak ezekből. Rengeteget gondolkodom magamon, kutatom magam: van egy mag, aki nagyon puritán valaki. Viszonylag nyugodt hátterű, rendezett párkapcsolatban élő, visszahúzódó, konzervatív, magánykedvelő valaki vagyok, ám ha van mondandóm, akkor célratörően végrehajtom, amit elképzeltem. Így is csak töredékét tudom megvalósítani annak, ami a fantáziámban szerepel…
– Miről fantáziál?
– Most például egy Elvis Presley-koncepció őrjít meg. Rájöttem, hasonlítok Presleyre, ő viszont a feleségére, Priscillára, így Elvis tulajdonképpen önmagába szeretett bele. A fotósorozat, amin én szerepelnék, egy populáris jelenséget ötvözne a szerelem bonyolult lelki természetével.
– A szerepburjánzás a műveiben is folytatódik. Mennyire azonos regényhőseivel?
– Sosem írok önéletrajzot. Ellenben írás közben teljesen azonosulok a szereplőmmel, úgy is élek, azt teszem, amit ő tenne… Ám ha eggyé is válok velük, mégis külső szemszögből tudok rájuk pillantani. De ez a saját életemre, magamra is igaz…
– Szimpatikus az, akit lát?
– Annyira nem, de közben meg azt gondolom, ez egy klassz valaki, akivel jó lenne együtt időzni, dolgozni, összenevetni.
– Új kötete bemutatóját nem a visszafogottság jellemezte: a Gellért szállóban divatbemutató, vetítés, zenei aláfestés körítette az estet, szokásához híven ön is egyik szereplőjeként jelent meg…
– Fontos, hogyan kommunikálunk a könyvről. Már a megíráskor tudom, mit szeretnék mellé. A helyszín is így került kiválasztásra, hiszen egy elegáns villában játszódik a történet, a trailer dala is egy evészavarral küzdő lányt mutat – engem, ahogy zabálom a krémest, a lecsót… De a ruhakollekció is a szereplőkhöz kapcsolódik, ahogy az ételművész tervezte torta is… Mindig odafigyeltem, hogy a köteteim jól nézzek ki tárgyi mivoltukban is.
– Mi a műfaja A házikedvencnek?
– Elsősorban mese, még ha horrorba hajló is. Egy vállaltan egyszerű nyelvezeten elmesélt karikaturisztikus történet, valóságmakett, a ma dívó önismereti problémák kényszeres megoldásairól. A hiba természetesen mindig másban keresendő…
– A hősnőt persze Orsinak hívják, ahogy a macskáját Rigónak, akárcsak az önét. Mit is állított a regényhőseivel való kapcsolatáról?
– Móka az egész! Néha a képzelet tükröződik a valóságban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
