Idén ötvenegy éve, hogy Marilyn Monroe Golden Globe-díjat nyert a Van, aki forrón szereti főszerepéért. Tehát a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetsége csak egy évet késett a félévszázados évfordulóról, amikor január 16-án Marilyn Monroe megformálásáért Michelle Williamsnek ítélte oda a legjobb vígjáték/musical színésznő aranyglóbuszát.
A késésről azonban nem az újságírók tehetnek, hanem a filmipar sanyarú körülményei, melyek hosszú vajúdásra kényszerítik az életrajzi alkotásokat, még akkor is, ha olyan nagyágyúról van szó, mint Monroe. Ha a mindenre elszánt Harvey Weinstein producer nem kaparja ki a költségvetés jelentős részét a BBC-nél, ma szegényebbek lennénk egy háttérmesével arról, hogyan tépte egymás idegeit Sir Laurence Olivier és Marilyn Monroe a Prince and the Showgirl forgatásán, Michelle Williams pedig szegényebb lenne élete eddigi legjobb alakításával, amellyel komolyan veszélyezteti Meryl Streep esélyét a harmadik Oscar-díjára.
Williamsszel a film amerikai bemutatója előtt kezdtük és a Golden Globe-gála utáni Weinstein-partin fejeztük be az alábbi beszélgetést.
– Az „Egy hét Marilynnel” című film rendezője megerősítette, amit Harvey Weinstein mondott, hogy minden hollywoodi színésznő ácsingózott erre a szerepre, de nekik senki más nem kellett, csak ön. Mit szólt, mikor felkérték?
– Szóhoz se jutottam. Egy ültő helyemben elolvastam a forgatókönyvet, fogalmam se volt, hogyan nyúljak hozzá a szerephez, csak azt tudtam, hogy ezt nem fogom, nem tudom kihagyni. Aztán elkezdtem hozzáolvasni, és minél jobban belemerültem a kutatómunkába, annál világosabbá vált, hogy Marilyn Monroe saját maga számára is egy mesterségesen kitalált és felépített figura volt, az összes tikjével, mimikájával, modorosságával, pózolásával. Szabályosan trenírozta magát, és aprólékosan kidolgozta Marilynt, a végén már annyira tökéletesen, hogy maga is elhitte: ez ő. Ezt kellett megértenem és ugyanígy, a semmiből kigyurmáznom és belaknom a figurát, és csak utána kezdhettem el foglalkozni azzal, hogy ki is ez a nő valójában, ki lakik emögött az álarc mögött. Marilyn végtelenül gátlásos nő volt, súlyos önbizalmi zavarokkal küszködött, rettentően esendő ember volt. Hiba lett volna csak azt az oldalát megmutatni, akire az emberek kíváncsiak, a bájos, szexi, elbűvölő, ellenállhatatlan Marilyn Monroe-t, hiszen mögötte ott volt az a nő, akit csak nagyon kevesen láttak és ismertek. És bevallom, aki engem igazán érdekelt.
– Nagyon jól megfogalmazta Marilyn kettősségét. Gondolja, hogy ez a misztikum a titka annak, hogy máig ő a legnépszerűbb és legismertebb filmsztár a világon?
– Már maga a kérdés is tartalmazza a választ, mert Marilyn Monroe nem fér bele semmilyen skatulyába. Amikor meghalt, gyönyörűen, tragikusan és nagyon fiatalon, megállt vele az idő. Csak sejtettük, mert soha nem avatott be minket, földi halandókat, hogy mennyire fájt neki az élet, és mennyire megtépázta az összes szerelmi kapcsolatát. Arra ment rá az élete, hogy kétségbeesve hajszolta a szeretetet és a szerelmet, de ezt soha nem láttuk rajta a vásznon, még egy pillanat töredékéig sem. Mert úgy tudott mosolyogni, hogy az ember azt érezte, ül egy nyitott sportkocsiban, hétágra süt a nap és a szél belekap a hajába. Öröm volt nézni őt.
– Színésznőként, aki eljátszotta őt, mivel magyarázza, hogy minél sikeresebb és népszerűbb lett, annál jobban elvesztette az önbizalmát?
– Marilyn különleges tulajdonsága, hogy a kortársnőivel ellentétben sohasem vesztette el az ártatlanságát. Hiába nézett ki úgy, mint egy szexbomba, a lelke mélyén szepegő kislány maradt. Nézd meg a szemét. Mint egy kisbabáé. Az önbizalomhiány pedig részben abból az elmeállapotból fakadt, amit az anyjától örökölt, s ez lassacskán teljesen eluralkodott rajta. Felépített magából valakit, akit Marilyn Monroe-nak hívtak, és minél tökéletesebbre formázta, annál jobban megkapta, amire vágyott: a szeretet, a kapcsolatokat, az elismerést, a tudatot, hogy van helye a világban. Aztán egyre jobban rájött, hogy tulajdonképpen börtönbe zárta magát. Hiába akarta elhitetni a környezetével, hogy nem szexbomba, hanem esendő nő, már késő volt. Meg aztán más idők is jártak. Kőkemény szerződés kötötte a stúdióhoz, amelyik folyton ugyanabba a szerepkörbe kényszerítette, hogy kielégítse a közönség étvágyát, hiába hajtogatta Marilyn, hogy elmúlt harminc, szeretne kitörni ebből a skatulyából. Arra vágyott, hogy elismerjék, mint művészt. Hozzáment Arthur Millerhez, szerette volna, hogy végre komolyan vegyék, többet tanult meg ebből a szakmából, mint bárki, akit ismerek, iskolába járt, gyakorolt, olvasott, de képtelen volt lerázni magáról azt a személyiséget, akit felépített, és ehhez még jött a mankó, a pirulák, a kábítószer és a rettegés az évektől, a szorongás, hogy minden kicsúszik a kezéből, meg a két balul sikerült házasság, hogy egyik férjét sem tudta megtartani. Marilyn igazi tragédiája az volt, hogy egy szikrát sem hitt magában, de a világon mindenkit levett a lábáról, hogy higgyen benne.
– Marilyn nem véletlenül iratkozott be Lee Strasberg stúdiójába, és hitt szentségként a Sztanyiszlavszkij-módszerben. Lehet, hogy az önmarcangoló színjátszás többet ártott neki, mint amennyit használt?
– Erre sajnos csak ő tudna válaszolni. Szerintem inkább segített, mint ártott, mert ugyan feltépte a súlyos gyerekkori traumáit, hogy az anyját elmegyógyintézetbe vitték, az apját nem ismerte, és idegenek nevelték, amíg nagyon fiatalon férjhez nem ment. De ugyanakkor segített is a gyógyulásban, hogy volt az életének egy területe, ahol kiengedhette magából a gőzt, feldolgozhatta a fájdalmait, és megtalálta a családját, Lee és Paula Strasberg személyében. Csak sajnos arra nem nyílt lehetősége, hogy amit a Strasberg színitanodában kifejlesztett magából, a munkájában érvényesíthesse, mert a stúdiók nem adtak rá lehetőséget. Nem kapott olyan szerepet. Csak a Kallódó emberek című filmben játszhatott el egy olyan lányt, akinek takargatnivaló múltja van. Olvastam Marilyn naplóját, el se hinné, milyen mély, milyen érzékeny, milyen szellemes és jó megfigyelő. Olyan humorérzéke volt, amilyennel csak nagyon intelligens emberek rendelkeznek. Élete végéig járt terápiára, de az igazi terápiát a Strasberg-féle színjátszás nyújtotta neki.
– A film címe „Egy hét Marilynnel”. Kivel töltene egy hetet, ha választhatna?
– A kislányommal, Matildával. Akit Marilyn miatt hat hónapig nem altathattam minden este, nem hintáztathattam a játszótéren és nem nézhettem volna vele mozit. Most ez jön. Fél év távollét ettől a világtól, és vissza abba a világba, ahová igazán tartozom.
Hollywood, 2012. január
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
