Mozart nem Schwarzenegger - Interjú Némethy Attilával, a Virtuózok zsűritagjával

– Most ért véget a köztévé klasszikus zenei tehetségkutatója. Egy olyan 16 éves fiatalember nyert, aki 12 hangszeren játszik, és a darabjait sokszor maga hangszereli. Mekkora esély van arra, hogy egy ekkora tehetség egyszerűen elkallódik, és mekkora szerepe van a „felfedezésben” egy tehetségkutatónak?

– Már azok mögött is, akik jelentkeznek egy ilyen tehetségkutatóba, rengeteg munka van. Közülük is csak a legjobbak jutnak el az élő adásig. Azt gondolom, ők sínen vannak. A Virtuózok nem engedi el a kezüket. Valószínűleg ezekből a gyerekekből a műsor nélkül is lennének „valakik”.

– Számomra az összes fellépő fantasztikus tehetség, de valószínűleg csak néhányan lehetnek szupersztárok. Tanárként biztos benne, hogy a legjobb győzött?

– Mind a három csoportgyőztes megérdemelte a döntőt. Elképesztő tehetségek. Ugyanakkor legalább ugyanennyinek helye lett volna a döntőben. Tanárként elég nagy tapasztalatom van abban, hogy felismerjem a tehetséget. Nem elsősorban a hangszeres tudás számít, hanem az, hogy mennyire van egyéni elképzelése, mondanivalója az adott zeneműről, általában a zenéről. A tehetség összetett dolog. Nem arról szól, hogy jobb ujjrendet alkalmaz vagy gyorsabban eltalálja a hangot, hanem miként viszonyul az élethez a maga teljességében. Ha a gyerek kicsit ügyetlen, kicsit erőtlen, de benne van a csíra, azt észre kell venni. Ezért van a pedagógus, hogy ezt kiszúrja. A tehetséget nem felismerni – az a bűn.

– Mi választja el a tehetséget a művésztől?

– Ezt talán senki sem tudja pontosan, de az biztos, hogy művész tehetség nélkül senki sem lehet. És az is biztos, hogy kell hozzá szorgalom, kitartás, családi háttér, sok-sok szerencse, és még vagy ezerkétszáz faktor. Ha minden együtt van, akkor lehet valakiből világsztár – bár a sztár szót nagyon nem szeretem.

– Ön annak idején egyike volt az ország legígéretesebb tehetségeinek. Gyerekként kezdte a Zeneakadémiát, majd végigkoncertezte a fél világot. Később úgy döntött, felhagy a koncertezéssel, és inkább tanít. Nincs önben egy kis irigység, amikor olyan tehetségeket taníthat, akik talán sokkal többre viszik majd, mint Némethy Attila?

– Én önként vagyok az, ami: tanár. Semmi okom sincs bárkire irigykedni. Csak drukkolhatok nekik. Amikor 1968-ban a Zeneakadémia „előszobájába”, a Különleges Tehetségek Iskolájába kerültem, tizenkét éves voltam, és valóban hatalmas tehetségnek tartottak. Aztán tizenöt évesen felvettek a Zeneakadémiára, és 18-19 éves gyerekekkel együtt tanultam, olyanokkal, akik nálam sok tekintetben jóval előrébb tartottak. A diplomakoncertem 20-21 évesen volt, versenyeken nyertem díjakat, rengeteg helyre hívtak játszani. Tíz évvel később pedig rájöttem, mennyi mindent nem tudok még. Hiába voltak remek tanáraim, bőven lett volna mit tanulnom. Azóta, hogy tanítok, folyamatos kételyeim voltak: mi lesz, ha ráakadok egy olyan tanítványra, aki kétszer olyan tehetséges, mint Fischer Annie (az egyik legkitűnőbb magyar zongoraművész, 1995-ben hunyt el – a szerk.); mit fog tőlem tanulni? De tanár vagyok, úgyhogy ezeket a kétségeket el kell raknom. Négy-öt éve kezdtem tanítani egy ifjú zongoristát, aki ugyanonnan jött, mint Boros Misi, ugyanaz volt a tanára, és legalább akkora tehetség, mint Misi. Úgyhogy azt kell mondanom, van utánpótlásunk bőven.

– Szubjektív vélemény, de a Virtuózok nézhető műsor a köztévén. Ön szerint mi az oka annak, hogy a kereskedelmi tévék nem mernek vállalni egy ilyen műsort?

– Mondhatnám, hogy nem értem, pedig igen. A Virtuózok valóban „közszolgálati” műsor: a klasszikus zene rétegműfaj. Hiába nemes ügy Beethoven és Mozart, az emberek inkább a Rambóra és Schwarzeneggerre kapcsolják be a tévét. Ugyanakkor ez a műsor hasonlít a leginkább a kereskedelmi tévék tehetségkutatóinak formátumához: vannak benne egyéni sorsok, valódi figurák, szimpatikus fiatalemberek és fantasztikus tehetségek. Van benne csillogó stúdiókép, szavazás, vendégművészek és crossover, viszont vállaltan nincs benne annyi reality- és showelem, amivel bármit el lehet adni. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy azoknak szól, akik a valódi értékeket keresik, de közelebb járok a valósághoz azzal, hogy a Virtuózok azokat a nézőket szeretné elérni, akik korábban fejvesztve elkapcsoltak, ha meghallották, hogy Mozart vagy Beethoven, most viszont itt maradnak. Nagy sikernek nevezhetjük, hogy ezt átlagban félmillióan megtették.

– Egy ilyen műsor mit adhat ezeknek a gyerekeknek? Úgy értem: legtöbbjükből a Virtuózok nélkül is nemzetközi művész lehetne, ellentétben a könnyűzenei tehetségkutatóink győzteseivel, akikre jobb esetben egy év múlva még emlékszik a hazai közönség, de továbblépésre alig van esélyük.

– Mivel – ahogy mondtam – mögöttük sokévnyi valódi munka van, jó eséllyel megtalálják a maguk közönségét. Kicsi az esélye annak, hogy egy Boros Misi, Kökény Tamás vagy egy Váradi Gyuszi léptékű tehetség ne fusson be nagy karriert. Boros Misi például óriási tehetség, de a Virtuózok nélkül 13 éves korára nem lehetne országosan ismert. Persze sok múlik azon az ezerkétszáz faktoron is, amiről beszéltem. Maga a műsor annyit tud tenni, hogy nem engedi el a kezüket: amíg saját karrierjük nem indul be, koncerteket, fellépéseket szerveznek nekik.

– Térjünk vissza egy kicsit a saját karrierjéhez. Szerepelt filmben: a legkisebb vörösingest, Wendauert játszotta A Pál utcai fiúkban. Szinkronizált, Mézga Aladár hangja is volt a kor legnépszerűbb rajzfilmjében. Mondhatni: színészként is futott a szekere. Min múlott, hogy végül nem ezt választotta?

– Óriási élmény volt a színészkedés, olyan nagy sztárokkal játszottam együtt, mint Tolnay Klári, Feleki Kamill, Domján Edit és Márkus László. Egy darabig együtt is ment a két dolog, ma sem értem, hogyan. Délelőtt az előkészítő a Zeneakadémián, délután a gimnázium, emellett a film, a rádió, a szinkron. Vagy fordítva. De tizenöt évesen választanom kellett. Erre nem emlékszem, de édesanyám állította, hogy a Színművészetire is felvettek volna soron kívül. A családi tanács végül a zene mellett döntött. A lényeg, hogy a Mézga Aladár második évada volt az utolsó színészi ténykedésem.

 

Akiknek már sikerült
Boros Misi 2014-ben a legfiatalabbak korosztályában nyerte meg a Virtuózokat. Eddig 15 nagyzenekarral és 18 karmesterrel lépett fel Magyarországon, a határon túl, valamint Münchenben, Zágrábban, Brnóban, Milánóban és Párizsban. Sándor Zoltán 12 éves korában nyert felvételt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem különleges tehetségek osztályába. A Bartók Béla születésének 125. évfordulója alkalmából rendezett Országos Zeneiskolai Hegedűduó-versenyen második lett, a 2009-es Rados Dezső Budapesti Hegedűversenyen aranyérmet vehetett át.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!