Műsorának nem véletlenül lett Egyenes beszéd a címe. Nem tűri a mellébeszélést, különösen, ha azok védelmében kérdez, akiket megkülönböztetés ér. Női szerepei nem válnak el élesen egymástól, legutóbb szülői hévvel fegyverezte le élő adásban egyik vendégét. Kálmán Olgát a nőnap apropóján kérdeztük anyaságról, munkáról, és a kettő metszéspontjairól.
– Nem terheli meg a női énjét az a keménység, amely a védjegyévé vált a munkája során?
– Talán szokatlan egy nőtől, ha rámenős a munkájában, míg egy férfinál ez szinte elvárás és dicséretes dolog. Én ilyen vagyok, persze van a személyiségemnek lágyabb oldala is. És ez nem azt jelenti, hogy többszörös személyiségem lenne, hanem inkább azt, hogy a munkám igényel egy stílust, ami egyébként ugyanúgy a sajátom. Az életem minden területén igen határozott vagyok, nem válik bennem szét a nő, az anya, a kolléga vagy a hobbikertész, de persze ezek a személyiségem különböző oldalait jelenítik meg. Anyaként leginkább következetes igyekszem lenni, mellette persze a felnőtt lányommal barátnős, a négyéves kisfiammal tyúkanyós vagyok, szóval összetettek a szerepeim, mint bárki másnak. Minden kapcsolatomban arra törekszem, hogy kialakítsam a másikkal azt a bizalmat, hogy ne íratlan szabályaink legyenek, hanem belülről jövő késztetések, hogy például nem hazudunk egymásnak.
– Tizenhét év van a két gyermeke között, mennyire éli meg másként az anyaságot most, mint annak idején?
– Nyilván az ember maga is alakul, sokat formálódik a munkája által is, tapasztaltabb lesz, de például az elveim, a magammal szembeni elvárások anyaként – bár soha nem fogalmaztam meg ezeket – ugyanazok. Nagyon jó volt ennyi idő után újra babázni, ráadásul egy új szerelembe, házasságba érkezett a kisfiam, így persze sok újat hozott a második anyaság.
– Hogyan tudja ezt a fajta munkát, időbeosztást összeegyeztetni a családi életével?
– Logisztika kérdése, ahogy a legtöbb családban. Négy óra körül érkezem be a tévébe, de addig is folyamatosan készülök, párhuzamosan az otthoni teendőim mellett. Egész nap nézem az internetet, be van kapcsolva a rádió, hol a főzést szakítom meg egy telefon miatt, hol a porszívócsövet engedem el, hogy ránézzek a leveleimre. Nem olyan borzasztó nehéz összeegyeztetni a dolgokat, de ehhez nyilván kell a férjem is.
– Szokott kapni hideget-meleget: élő adásban együgyűnek nevezi a főpolgármester vagy internetes fórumokon lekomcsizzák – hogy a legenyhébb sértéseket említsem. Nem félti a gyerekeit a sokszor fröcskölődő megjegyzésektől, amelyek a munkája miatt érik?
– Marci, a fiam kicsi még, nem szembesül ezzel, sőt még csak most kezdi egyáltalán felfogni a munkámat, mostanában már megnézi az Egyenes beszéd első pár percét: Anya ott van, rendben van, akkor lehet aludni, neki ez ennyi. Luca lányom pozitívan éli meg az anyukája szakmáját. Szokta mondani, hogy a barátai is nézik a műsort, aminek külön örülök, mert ez azt jelenti, a fiatalokat is érdekli a politika és a közélet. A szitkozódó hangok a kicsit nem érik el, a nagyot pedig nem érdeklik, ahogy engem se. Olvasom a hozzászólásokat, de hidegen hagynak. Aki a névtelenség álarca mögé bújva mer durvát írni egy másik emberről, arról nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy szemtől szembe nem merne bátor lenni. Nincs bennem sem düh, sem harag. Ha valaki abban éli ki magát, hogy egy másik embert gyaláz a munkája, teljesítménye, bármi alapján, akkor annak nagyon rossz lehet.
– A Pálffy Istvánnal vívott szócsatában a családon belüli erőszak ügyében vagy a legutóbb nagy visszhangot keltett műsorban, amelyben végül Keszei Sándor visszavonta a Magyar Szülők Országos Egyesületének ajánlását, mely szerint az olyan pedagógus, aki nem él házasságban, nincs gyermeke, esetleg dohányzik vagy szokott alkoholt fogyasztani, ne taníthasson etikát, előbújik önből a szülő? Keszeivel az anya vagy a riporter indulata „végzett”?
– Indulat nincs ilyenkor bennem, inkább hév. Az elmúlt két évtized megtanított arra, hogy ne legyenek indulataim adás közben. Vannak azonban olyan, számomra fontos témák, amikkel kapcsolatban tudom előre, hogy többet meg fogok mutatni magamból, többet fogok magamnak megengedni. Ahhoz, hogy milyen lesz a költségvetés kiadási vagy bevételi oldala, nincs érzelmi viszonyulásom, de ahhoz, hogy egy társadalmi csoportot – a pedagóguson belül a dohányzókat, gyermekteleneket, szexfilmeket nézőket, vagy bárkit – megbélyegeznek, az elviselhetetlen számomra, ahogy mindenfajta megkülönböztetés. De ilyenkor sem vesztem el a fejem. Úgy talán nem is sikerült volna logikusan levezetni Keszei Sándornak, hogy miért volt ostobaság a felvetésük. Hadd jegyezzem meg az üggyel kapcsolatban, hogy becsülendő, hogy belátta a tévedését, erre nagyon kevés ember képes, különösen a politikában.
– Vannak olyan társadalmi ügyek, amelyek különösen fontosak az ön számára, ezért nagy figyelmet kapnak a műsorszerkesztés során?
– Ahogy említettem: mindenféle megkülönböztetést, az élen bármilyen területén, nagyon nehezen viselek el. Igyekszem keretet adni a felháborodásnak, a szembesítésnek, legyen az egészen kicsinek tűnő vagy akár sokakat érintő ügy. Számomra nincs különbség megkülönböztetés és megkülönböztetés között. Egyébként az a vezérlő elv a műsorszerkesztésben, hogy megpróbálok a néző fejével gondolkodni, ami nem nehéz, hiszen én is ebben az országban élek, és ha nem ide járnék esténként, akkor otthon nézném ezt a műsort. Azzal foglalkozom, ami feltételezésem szerint másokat is érdekel, amiről úgy gondolják a nézők, hogy a „bőrükről szól”, az életük egy részét alakítja vagy megváltoztatja.
– El tudja képzelni, hogy egy ügynek az arca, nagykövete legyen?
– Ez pillanatnyilag összeegyeztethetetlen a munkámmal. Volt már olyan, hogy adás után vagy éppen adásban alá akart íratni velem valamilyen petíciót a vendégem, de nem tettem meg. Azzal, hogy én ezeknek a társadalmi ügyeknek teret adok, tudósítok róluk, sokkal többet tudok használni, mint ha ott virít az aláírásom egy íven. Ha én aláírok valamit és az egyik érintettet behívom, s azt mondom neki, miért gondolja, hogy ezzel a tiltakozással elérnek valamit, jogos a visszakérdezés: miért kérdezi, maga is aláírta. De ez nem azt jelenti, hogy betegesen őrizném a függetlenségemet minden egyes ügy kapcsán. Ha például azért küzdünk, hogy fogyatékos gyerekeknek egyetlenegy iskoláját se zárják be, nem akarok független lenni, én is azt gondolom, hogy egyetlenegy lehetőséget sem vehetünk el ezektől a gyerekektől és a családjaiktól. De többet használok azzal, hogy behívom az iskolaigazgatót, az érintetteket, beszélünk róla, mint ha ott lenne egy papíron az aláírásom, hogy tiltakozom az iskola bezárása ellen. Nekem több lehetőségem van a nyilvánosság erejénél fogva, mint az aláírásomnak. És attól, hogy nem leszek egy-egy ügynek az arca, még lehetek a mozgalmára.
– Nem fárasztó ez a szerep? Minden este nekimenni a világnak?
– Nem, sőt! A helyemen érzem magamat. De ha más feladatot hozna az élet, megpróbálnám megoldani. Most pedig megyek, mert még nincs meg minden vendégem estére.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!