Reformkori roadmovie

Színészt játszani az egyik leghálásabb színészi feladat, rossz színészt alakítani pedig már-már az Oscar előszobája. De még a ripacsoknak is akadnak őszinte pillanatai, amikor nem lehet betlizni, igazi könnyek és hiteles gesztusok kellenek, különben önmaga paródiájába fordul az alakítás. Sándor Pál új filmjében a szereplők egy része – köztük Gáspár Sándor, Rudolf Péter és a Gerard Depardieu-nek kitömött Hegedűs D. Géza – ügyesen egyensúlyozik clown, avagy buffó karakterében, ők valóban sokat bolondoznak-játszanak, míg mások (ifj. Vidnyánszky Attila, Gonzales Jázmin és Gerő Botond) feladata a tisztaság, ártatlanság hiteles megjelenítése.

Páran pedig a szürke zónában mozognak, ezért sem sikerül a katonaszökevényből lett hősszerelmes Mohai Tamásnak, sem a primadonnából igazgatóvá előlépő Martinovics Dorinának igazi főszereplőkké válni. Ami talán nem is baj, mert inkább azt erősíti, hogy egy társulat minden tagjára hárul felelősség, még ha van is választott vezetőjük.

Garas Dániel felvételeiből és Pater Sparrow látványából árad a vándorélet szabadsága, de nem szépítik a természet könyörtelenségét, az ember kiszolgáltatottságát sem, ahogy a forgatókönyv is csak távolról nézve könnyed komédia. Pesti kőszínházba vágynak vándorszínészeink, a szakma most is lesajnált, küszködő, nem feltétlenül tehetségtelen függetlenjei, ámde oda csak árulással vagy a társulat iránti hűség feladásával lehet bejutni. Míg utóbbit a társak jobban megértik, még örülnek is egymás sikerének, előbbi megbocsáthatatlan, mert nemcsak a saját közösségét, hanem a mesterség szentségét köpi szembe az áruló. Ismerünk ilyen sztorikat, talán már csömörünk is van tőlük, de szerencsére Sándor Pál nem dühös politikai pamfletet forgatott, hanem egy kedves és szerethető, olykor kesernyés és kissé elnagyolt bohózatot, ami ráadásul igazi reformkori roadmovie-ritkaság.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!