A víz érintése
A magánynál nincs fájdalmasabb hiány: a születésünkig sosem vagyunk egyedül, és utána egész életünkben újra ezt az érzést keressük-vágyjuk a barátságainkban, szerelmeinkben, szülő-gyermek kapcsolatainkban. Elisa (Sally Hawkins) bájos és magányos különc a világban, gyermekkora óta néma, ezért is érti meg ösztönös empátiával csodabogár, szintén kívülálló idős művész barátját (Richard Jenkins) és a kétéltű lényt (Doug Jones), akit fogságban tartanak a titkos laborban, ahol bámulatosan szószátyár kolléganőjével (Viola Davis) éjjelente takarít. Guillermo de Toro 13 Oscarra jelölt filmjében sok az imádnivaló, a tüneményes figurákat alakító színészektől a mesés hommáge-ig a hollywoodi aranykornak.
Egyszerre borzongató és simogató a zenéje (Alexandre Desplat), nosztalgikusan érdes vizuális nyelve és varázslatos a koreográfiája, amely a beszéd képességében korlátozott szereplők helyett szövi a történetet. De mint minden mese (legfőbb rokonai a Szépség és a Szörnyeteg és A kis hableány), közismert toposzokkal operál, az emberi könyörtelenséget teszi meg a legfőbb gonosszá, a romantikus szerelmet pedig a sebzett lélek egyetlen gyógyírévé, ami még ennyi felnőtt-tartalomba és pazar produkciós dizájnba ágyazva is didaktikus és gyermeteg.
Az európai filmművészet ismerőit bosszanthatja még a túlzott hasonlóság Jean-Pierre Jeunet korábbi műveivel (Amélie csodálatos élete, Delicatessen) – del Toro az őt plágiummal vádoló franciának annyit üzent, mindketten Terry Gilliam filmes köpönyegéből bújtak elő.
Ehhez képest a brit BAFTA-gálán a rendezés mellett csak filmje esztétikai erényeit méltatták, a szájbarágós horrormesét és a halemberes fétispornót meg majd kajálja be Amerika az Oscaron.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!