Unortodox remekmű

Húsz éve nem jelöltek ennyi – összesen hét – Oscarra ilyen szénfekete humorú filmdrámát, mint a brit Martin McDonagh egészen váratlan unortodox remekművét. Élvezetes minden kockája, miközben teljesen kilóg a kánonból: a féktelenül groteszk, egzaltált brit komédia és a fullasztó amerikai kisvárosi thriller elegye, egyszerre Trainspotting és Fargo, amitől máris az év egyik legkülönlegesebb alkotása.

Klasszikus bosszúfilmnek indul, ahogy az egyedülálló anya (Frances McDormand, képünkön) hasztalan vár arra, hogy a hatóságok megtalálják megerőszakolt és brutálisan kivégzett tinédzser lánya gyilkosát, ezért tehetetlenségét megelégelve, saját zsebből kibérel három hirdetőtáblát, hogy a helyi rendőrfőnököt nyilvánosan felelősségre vonja és cselekvésre provokálja. A gyász és a düh észvesztő mélysége torkon ragadja a nézőt, ám a fanyar „karmikus” fordulatok rendre megmosolyogtatják. 

Már-már azt hinnénk, a főnök (Woody Harrelson) a környék legalávalóbb rendőre, csakhogy neki is van gyöngéd oldala, amit végképp nem gondolnánk a tökkelütött és agresszív jobbkezéről (Sam Rockwell) – de megint csak bedőltünk a látszatnak!

Ahogy a csodás színészek, az író-rendező is folyamatosan emeli a tétet: az egyre több erőszak éppúgy közel elviselhetetlen, mint az egyre vadabbul hömpölygő érzelmi örvény, ami újabb szélsőségekbe sodorja a figurákat. Senkit sem lehet elítélni, mindenkinek van valami mély, belső igazsága, de szerencsére McDonagh nem is törekszik arra, hogy megkönnyítse a szereplői helyzetét. A forgatókönyv hol szikár és morózus, hol pazar verbális tűzijáték – ugyanez igaz az egyszer érdes, másszor meglepően gyöngéd alakításokra. A film egy másodpercig nem moralizál, mégis megjelennek benne olyan szívmelengető értékek, mint a megbocsátás, az együttérzés és az összetartás a bajban. Épp ettől felemelően emberi és megkérdőjelezhetetlenül őszinte, hogy ami igazán fontos, azt ki sem kell mondani, szavak nélkül is értik-értjük egymást.   

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!