Egy szent szarvas meggyilkolása - Bálint Orsolya jegyzete Mozgókép rovatában.
Jorgosz Lantimosz a görögök Mundruczója: nehéz és bizarr témákkal dolgozik, amiket nem mindig sikerül maradéktalanul célba juttatni, és bár meg kell hajolni alkotói ambiciózussága és rendezői erényei előtt, nehéz elfogadni, s még fáradságosabb kedvelni munkáit.
Persze ez a cannes-i belépő, hiszen az oda bejáratos rendezők Almodóvartól Hanekéig mind kíméletlen katarzisépítészek, akik emberi tragédiákból emelnek filmművészeti katedrálisokat. Lantimosz sem vacakol, egyenesen a szívbe céloz, filmje első kockáin a műtőasztalon szétfeszítve egy még lüktető mellkast.
Történetének éppúgy részei azeleven zsigerek, mint az ösztönvilág, a legsötétebb tudattalan. Mintha a lelkiismeret, a felettes én e kétségbeesett kapálózása csupán perforált vakbél lenne, ami a túlélés érdekében eltávolítandó.
Brutálisan rendszerezett, még a szürrealitást is koherensen magába építő világ ez, akár egy szadista sorozatgyilkos aprólékos fantáziái a bűntény megvalósítása előtt – természetes, ha ettől feszeng a néző vagy borsódzik a háta.
Noha a forgatókönyv ihletője Agamemnón regéje, görög tragédia nyomait csak a valószerűtlenül kegyetlen drámai alaphelyzetben fedezhetjük fel: „adóssága” folytán a szívsebész családfőnek (Colin Farrell) választania kell, kit öl meg felesége (Nicole Kidman) és két gyermeke közül, hogy a többiek életben maradjanak.
Csakhogy a pedánsan steril operatőri munkával és robotikus párbeszédekkel elért távolságtartás nem csupán a szereplőkben oltja ki az érzelmi bevonódást. Tökéletesen mindegy, ki lesz az áldozat, és nincs tétje a bukásnak sem. Többször visszatér a kérdés, hogy ha egy beteg meghal a műtőasztalon, az vajon a sebész vagy az aneszteziológus hibája. A film esetében a halálokot nehéz megállapítani, de legalább nem szenvedett sokat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!