Melyik a világ legtöbbször parodizált filmjelenete? Talán Kate Winslet és Leonardo DiCaprio kettőse a Titanic orrán? Dehogy. Oliver Hirschbiegel 2004-es filmje, A bukás a biztos befutó; amikor Hitler előbb elborong, majd kitör a ránézve kétségkívül kellemetlen hadiállapotok láttán. Utoljára Orbán Viktorral láttam.
Pontosítok, az utolsó öt alkalommal láttam vele – öt különböző szöveggel. De megvan neves labdarúgótrénerrel, kiöregedett rockbanda sztárjával, Berlusconival és az ördög öreganyjával.
Ne szépítsük, a mozi és a diktátorok viszonya régi szerelmi történet, amit az eltökélt kölcsönösségre alapoztak. Melyik karizmatikus vezetőről ne hallottuk volna, hogy palotájában, bunkerében, sasfészkében (stb.) vetítőterem volt berendezve, ahol egyedül vagy alvezérei hű karéjában bámulta kerekre nyílt szemmel a filmeket, a pornótól a westernig, látástól vakulásig. Ugyanakkor a megfelelő szakkeresőbe bepötyögve menten kiderül, hogy Adolf Hitler nevű szereplője közel háromszázötven (350) filmnek volt, de Sztálin elvtárs és a többiek sem panaszkodhatnak, hogy mostohán bánna velük a mozi – gondos leltárról tehát e cikkben szó sem lehet. Viszont nem is szükséges, lévén ez a szerelmi viszony, noha kölcsönös, változatosnak semmiképpen sem nevezhető.
Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a népek jóval ambivalensebb viszonyt folytatnak a diktátoraikkal, mint a mozi. Azt nem mondhatjuk, hogy e relációban szó sem volna szerelemről, csakhogy a népek és a diktátorok szerelme távolról sem örök, csupán addig tart, míg a halál el nem választ. Mindebből a mozi azt a következtetést vonta le, hogy lehet és kell is a diktátorokról életükben filmet forgatni, kb. kétfélét. Az egyikben bátran nevetségessé tesszük a célszemélyt, ezen irály legtökéletesebb darabja Chaplin 1940-es filmje, A diktátor – az ilyen művek elkészítésekor azért erősen javallt kellő távolságban tartózkodni a főszereplőtől. A másikban heroizáljuk a nagyvezért, de ezek a darabok eleve hendikeppel indulnak, s nem is nagyon őrzi meg őket a filmes emlékezet, amihez még hozzájön az is, hogy a hagyományosan nagy filmgyártó országok egy részében soha sem vagy annyira régen volt diktatúra, hogy csak történelmi filmet lehet cézárjaikról csinálni. Nem mintha az segítene, mert például a derék Josip Broz Titót még jócskán életben találta a Sutjeska című 1973-as filmeposz, amelyben nem kisebb művész formálta meg becses személyét, mint Richard Burton. Az efféle filmműveknek van egy törvényhatóságilag kötelező jelenete: a diktátor térkép fölé hajol, és bök, a vezérkar pedig elismerően bólint.
Richard Burton kapcsán viszont szögezzük le, hogy a nagy despota – nagy színész párosítás nem eleve elrendeltetett; ugyan A bukásban korunk tán legnagyobb színésze, Bruno Ganz adta a Führert, de általában kis színészek nagy játéka az ilyesmi, ráadásul vándorszerep, lehet vele filmről filmre költözködni. Például a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készített nagy ívű szovjet pentalógia, a Felszabadítás Hitlere, Fritz Diez egy NDK filmben, a Megfagyott villámokban már adta a jómadarat. Ám karrierje csúcsára mégsem a nagy szovjet honvédő filmműben ért, hanem A tavasz 17 pillanata című sikerszériában, ahol Hitlerként kitüntethette Stirlitzet.
A legjobb diktátoros film persze magyar, és sajna nem A tanú. Hanem a Holnap lesz fácán, Sára Sándor rendezte 1974-ben(!), és Szirtes Ádám benne a diktátor – egy ismerős mikrokozmosz zsebdiktátora.
