Kéne a fenének az a nagy böhöm fekete Ferrari. Nem, nem borította el az agyamat a városra süppedő szmogfelhő, viszont Sofia Coppola Arany Oroszlán-díjas filmjében ez a fránya nagy, mocskosul drága és hangos luxusautó maga a sötét oldal, egy fekete pléh-dobozban harákoló gonosz, akárcsak Darth Vader. Ha az ördög Pradát visel, akkor bizonyosan Ferrariban furikázza el áldozatait a túlzott jólét testi-lelki posványába.
Ha eddig untuk volna az életünket, és szívesen cseréltünk volna egy hollywoodi sztárral, a Made in Hollywood első tíz perce után egész biztosan fütyörészve rohanunk a bányába dolgozni meg haza szőnyeget pucolni. Van az a pénz, amivel már nem lehet mit kezdeni. Főleg, hogy (közhely, de igaz) szeretetet, őszinteséget nem lehet vásárolni vele. Johnny Marco másodrangú akciófilmhős – nagyjából, mint az őt alakító Stephen Dorff. De hollywoodi sztár, tehát kijár neki a limuzin sofőrrel, meg a rendőri felvezetés és a 24 órás hotelellátás, mindenféle talpnyalás. Azt visz ágyba, akit akar, még udvarolnia sem kell. Több mellet látott már, mint a legmenőbb helyi plasztikai sebész. Minden áldott nap úgy nézi a dögös ikrek által előadott privát sztriptízműsort, hogy azt sem érezné meg, ha közben amputálnák a lábát. Kiégett, meghasonlott ember. Szürreális életet él, fagyit eszik éjjel, és helikopterrel viszi a lányát táborba. Még ha ő nem is lenne ilyen üresfejű, farokvezérelt lúzer, a környezet csakis ezt várja el tőle: mindenki vagy lefeküdni, vagy fényképezkedni akar vele. Őrá senki sem kíváncsi, csak a sztárra. Az sem baj, ha nem érti a sajtótájékoztatón a kérdéseket és kissé már pohosodik.
Éjjeliszekrényén gyógyszer- és piahalmok. A héten felbukkant egy kép Matthew Perryről, a Jóbarátok sorozat egykori sztárjáról, aki 42 évesen ugyanettől úgy néz ki, mint egy kései Elvis-imitátor, vagy mint aki két évet töltött előzetesben, és húszat elvonón. De a nagy Francis Ford Coppola lányaként a stúdióvárosban felnőtt Sofia biztos mindenkinél több ilyen fazont ismer, ezért érti ennyire a karaktert. Mégsem „áruló”, nem ítélkezik hőse fölött. Minimalista eszközökkel és a lehető legkevesebb párbeszéddel elmeséli a legtöbbet, amit erről az életről lehet.
Akárcsak egy zsánerképnél, itt is a hangulat az, amire ha ráérzünk, elfelejtünk ásítozni a szegény hollywoodi sztár érzelmi nyomorán. A képek és a zene uralják a filmet, amitől szinte súlytalanul lebeg és úszik a történet, látszólag a semmi felé. Még akkor is, mikor váratlanul betoppan a sztár 11 éves lánya (a vakítóan tehetséges Elle Fanning), hiszen ő is csak alkalmazkodik a helyzethez. Pedig érezzük, valójában azért „marad a nyakán”, hogy kihozza őt a hibernált állapotból.
Az öntudatra ébredés lassú, szinte észrevétlen. Johnny meglátja magát a maszkmesterek által megöregített arccal. Elkezd beszélgetni a lányával. Alatta is lerobban a kocsi. Spagettit főz magának, kijelentkezik a hotelből, és megválik a böszme Ferraritól. Ne legyenek illúzióink, ez még kevés a változáshoz, vagy a „normális” élethez. De a film nem szól többről, csak a pillanatról, mikor az ember besokall és fellázad, mert ezt már nem lehet így tovább folytatni. Én például minden második héten érzek így, aztán másnap felkelek, és újra beállok a sorba. Talán ettől jó Coppola filmje, mert nem akarja kis hősével ledöntetni a falakat, melyeket mi sem tudunk a magunk életében. Elég, ha tudjuk, hol húzódnak. No és a napfényes Kaliforniától, mert az álomvilágból akkor sem tudunk kiszeretni, ha láttuk a fonákját.
(Forgalmazza a Szuez Film Kft.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!