Andrej Koncsalovszkij – a világhírű orosz filmes dinasztia tagja, Szergej Mihalkov fia és Nyikita Mihalkov bátyja – éhes szemmel méregeti a pizzát, de nem nyúl utána. Salátát rendel, vizet kortyol és a tekintetét egy percre sem veszi le pár asztallal odébb ülő gyerekeiről és fiatal feleségéről, Julia Viszockajáról.
– Mi csigázta fel annyira ebben a sokszor megfilmesített történetben, hogy négy évet szánt rá az életéből?
– Sokkal többet. Eredetileg a hatvanas évek elején Anthony Asquith (az angol film John Fordja, többek között a Leslie Howard főszereplésével készült Pygmalion rendezője – a szerk.) nógatására, az ő számára írtam meg ezt a forgatókönyvet. A nyolcvanas években Tarkovszkijjal újra nekifutottunk. Aztán elaludt, és csak a kilencvenes években kotortam elő, mikor kedvem támadt egy gyerekfilmhez, olyasmihez, mint a Mary Poppins, meg az Óz, a csodák csodája, ami időtálló és az egész család számára nézhető. Ugyanis A diótörőben sokkal több van, mint az a kedves szelíd mese, ami egy mondatban elmondható.
– Jártam Pomázon a külső díszletben, meg is ijedtem tőle. Az ön Diótörője Patkányországban játszódik, mely előrevetíti a náci birodalmat.
– Vállalom! Igen, sötét mese, és rögtön hozzáteszem, azért, mert A diótörő alaptörténete elég sovány. Tehát szabadon kiegészítettem egy álommal, ami helyenként kellően ijesztő. Az én diótörőmet legalább annyira a gyerekeknek, amennyire a nagypapáknak és a szülőknek szántam. De vágás közben jöttem rá, hogy még mindig nem elég ijesztő. E. T. A. Hoffman meséje nem patkányokról szól, hanem egerekről, és a világért sem akartam belecsúszni egy mikiegeres csapdába. Szerencsére a kezemre játszott, hogy tavaly, amikor elkészült a film, nem találtunk rá forgalmazót. Így értem el, hogy alakítsuk át három dimenziósra.
– Miért nem forgatta már eredetileg is 3D-ben?
– Mert nem volt rá elég pénz. 3D-ben forgatni kétszer, vagy inkább háromszor olyan hosszú ideig tart, és rettenetesen költséges lett volna. Futottam néhány kört, összeszedtünk egy kis pénzt, és hála egy új technológiának, nekiálltunk a vizuális trükköknek.
– Logikus lett volna, hogy a kapcsolatai révén Oroszországban forgassa a filmet.
– Csakhogy amire szükségem volt, azt az oroszok még nem tudják. A magyarok sokkal előrébb járnak. Egyrészt már komoly rutint szereztek abban, hogy kell kiszolgálni egy amerikai produkciót, a stábok gyorsak, profik, tudnak angolul és az infrastruktúra is működik. Oroszországban ezt a nemzetközi színvonalat még nem ütik meg.
– Magyarországról csak a szépre emlékszik?
– Amit a magyarok az amerikaiaktól tanultak, hibátlan. De amit az oroszoktól, azt jobb, ha elfelejtik. Ki merem mondani: lopni.
– Most itt él, Los Angelesben?
– Londonban és Olaszországban. Sokáig éltem Hollywoodban, de elhúztam a csíkot, miután ’92-ben hazavágták az egyik legfontosabb filmemet, A legbelsőbb köröket. Sztálin mozigépészéről szólt, hogy vészeli át egy zsidó família a sztálinizmust. Ezt a projektet a Columbia filmstúdiónál, Frank Price elnök égisze alatt kezdtem, akinek a nevéhez fűződik többek között a Távol Afrikától meg a Veszélyes viszonyok, tehát csupa olyan szellemileg igényes, értékes film, ami nemcsak nemzetközi viszonylatban, hanem Amerikában is kasszasikert aratott. Price lelkes volt, én meg még lelkesebb, hogy végre megcsinálhatom a szívügyeimet. De ’89-ben mire odajutottunk, hogy bemutassák, lecserélték az elnököt. Jött az új menedzsment, Peter Guber és Jon Peters, akikkel már megkóstoltuk és kiköptük egymást, mikor a Tangó és Casht rendeztem. Nem voltak illúzióim, hogy mire számíthatok, és mindent meg is tettem, hogy kirúgjanak. Persze ők is. Ugyanarra a napra tűzték ki A legbelsőbb körök premierjét, amikor a rivális stúdió bemutatta a Hookot, és ezzel meg is buktatták a filmemet.
– De Jon Peters és Peter Guber csak egy stúdiót vezetett a hat közül. Ezért még nem kellett volna disszidálnia Hollywoodból.
– Ekkora bukással a nyakamban az egész városban kasszasiker-gyilkosnak bélyegeztek. S mivel az összes stúdióban testületileg döntenek arról, hogy ki kap filmet és ki nem, ebben a rendszerben én már nem voltam szalonképes. Magam is beláttam, hogy a stúdióvircsaft nem nekem való. Inkább maradok szerzői filmes. És visszamegyek Európába.
– S arról mit gondol, hogy húsz évvel Szovjetunió szétesése után az ön nemzedéke még mindig adós a rendszerváltás hiteles történetével?
– Én megcsináltam a magamét! 2002-ben az Őrültek házát, ami egy csecsen pszichiátriai intézetben játszódik a háború idején. Még a velencei Ezüst Oroszlánt is megnyertem vele. De abban igaza van, hogy egy nagy, átfogó filmmel, ami az egész rendszerváltást felöleli, még adósak vagyunk. Csak hát rengeteg idő. Még több energia. És nagyon sok pénz, amit manapság nagyon nehéz összekaparni. Főleg annak tudatában, hogy a nézők demográfiai összetétele teljesen megváltozott. Ma szinte kizárólag a 14-22 évesek járnak moziba, akiknek semmit nem mond Francis Ford Coppola, John Ford meg még annyit sem. Tarantinót talán még ismerik. És a filmnyelv is sokkal pörgősebb. A mai filmek zöme azoknak készül, akik az interneten lógnak és nem járnak könyvesboltba.
– Nem túl biztató perspektíva egy rendezőnek, aki értelmes filmre adja a fejét.
– Abban bízom, hogy A diótörőbe ugyanúgy sikerült becsempésznem néhány értelmes gondolatot, mint az Odüsszeiába, ami igaz, csak tévéfilm, de Emmy-díjat kaptam érte. Büszke is vagyok rá. Amúgy meg nem kell lenézni a tévét. A legjobb írók oda menekültek. Ma se egy Steinbeck, se egy Faulkner nem jutna be a stúdiókba. Ez a realitás, tudomásul kell venni. Ott kell boltolni, ahol van rá kereslet.
– Most miben töri a fejét?
– Dolgozom egy André Malraux-regény adaptációján, ami két európai kalandjairól szól a délkelet-ázsiai dzsungelben, és van egy kész forgatókönyvem Rahmanyinovról, ami szerintem remek, ám olyan nagy lélegzetű film lenne, mint a Doktor Zsivágó. De most kértek fel egy kis amerikai filmre, amit lehet, hogy elvállalok. Hadd lássák, hogy még nem kukultam meg teljesen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
