A diktátortól senki sincs biztonságban: Sacha Baron Cohen új filmjében megint mindenkinek beszól. Az arabok derülhetnek a zsidó viccein, aztán őket is pimaszul kifigurázza, amin viszont az amerikaiak nevetnének, csakhogy az ő vigyoruk meg attól torzul el, hogy Cohen nem átall még szeptember 11-ből is gúnyt űzni.
Szatírája egyaránt lesújt diktatúrára és demokráciára, nőkre, feketékre, melegekre, feministákra, az egészséges életmódhívőkre, még a Crocs papucsot viselőkre is. A magyar közönség azonban látványosan vevő erre, csak úgy porzott a térdük a moziban. Jóhiszeműen feltételezem, azért, mert értjük és értékeljük a dupla fenekű humort.
Bár a kifinomult gonosz, Sir Ben Kingsley és a vagány komika, Anna Faris ügyesen asszisztálnak neki, Cohen újabb egyszemélyes show-t mutat be. Rá lehet is egy teljes filmet építeni. Akár kedveljük, akár nem, egyéni hangja, megjelenése, kisugárzása, őrültsége főszerepet követel. A közel-keleti zsarnok karaktere ugyan szűkebb mozgásteret ad neki, mint korábban az együgyű kazah tudósítóé vagy a harsány osztrák sztárriporteré. A figurát a legegyszerűbb klisékből dobta össze: Aladeen generális válogatás nélkül kivégeztet bárkit, felvág legendás férfiasságával, giccses gazdagságával, és persze atombombát gyártat, csakis békés célokra. Azonban olyan gátlástalanul és szélsőségesen karikírozza a zsarnoki virtusokat, hogy szerepe túlnő saját korlátain. Nincsenek üresjáratok, teljes menüsort kapunk a komikus személyes specialitásaiból, okos politikai szatírából és sokkoló ízléstelenségből egyaránt.
A forgatókönyvnek hála, A diktátor mégis átgondoltabb, kidolgozottabb, mint korábban a Borat vagy a Brüno. Bár a Los Angeles Times kritikusa szerint épp emiatt kevésbé izgalmas és meghökkentő, mint mikor Cohen folyamatosan „spontán” életveszélybe keveredett, a néző pedig csak találgathatta, melyek az élet írta, és melyek a megrendezett jelenetek. Most tiszta helyzetet kapunk, a történet fikció, amelyet lazán fűznek a valósághoz Obama elnök és Hillary Clinton ENSZ-felszólalásainak bejátszásai, friss élményeink az „arab tavaszról”, és a számos utalás még élő vagy állítólag halott diktátorokra, Kim Dzsong Iltől Kadhafiig. Egy valamirevaló nagyvezérnél ugyanis soha nem lehet tudni, hányadik dublőre integet a tribünről helyette, és emiatt halhatatlan, vagy a sokadik merénylet után épp egy szomszédos „kolléga” vendégházában húzza meg magát tényleges haláláig.
Bár konvoja aranyozott terepjárók helyett már aranyozott elektromos autókkal poroz a sivatagban, a zsarnok ugyanaz az elvetemült, önelégült dög marad a happy endre, aki kezdetben is volt. Legfeljebb néhány szokatlan élménnyel gyarapodott, miután pénz, ruha, talpnyalók, testőrök és a hatalmát jelképező szakáll nélkül botladozott egy kört Brooklyn utcáin. Azok sem lehetnek elnézőek vele, akiket véletlenül nem haragított magára Cohen. Pedig szándékos sértegetésben épp annyi érmet gyűjthetne, mint Aladeen tábornok a saját tiszteletére rendezett és minden számban megnyert olimpiáján.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
