Inkább két újkori némafilm, mint A leleményes Hugo! Már érteni vélem, miért szúrták ki Martin Scorsese és stábja szemét a legjobb vizuális effektek, legjobb hangvágás és hasonló alibi díjakkal az Oscaron, míg A némafilmes begereblyézett minden fontosabb szobrot.
Az Oscartól nagyobb nézőszámot remélő producerek – köztük Johnny Depp is – tovább főhetnek kínjukban. A nagystílű rendező három arab sejkség éves GDP-jét elköltötte a filmre, ám az sem biztos, hogy ez megtérül, nem hogy hozzon is valamicskét a konyhára.
A látvány valóban különleges. Bár az amerikai filmakadémia csupa eredetiséget látott benne, hozzánk talán közelebb vannak még Jean-Pierre Jeunet filmjei (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa), melyeknek kísértetiesen hasonló, bár korántsem ennyire rozsdamentes a képi világa. Csakhogy megannyi pazar filmtrükk sem tudta elsminkelni a forgatókönyv hullamerevségét. Biztosan bennem van a hiba, hiszen a külföldi kritikusok 99 százalékát lenyűgözte a film. De miután a Wall Street Journal és a New York Post kritikusa is úgy látta, hogy a vizuális orgia nem volt több l’art pour l’art szórakoztatásnál, már nem érzem olyan vacakul magam.
A pályaudvaron élő árva kisfiú családra találásának története és kalandja a titkos üzenetet rejtő emberszabású szerkezettel, az automatonnal, csupán jelentéktelen apropó volt, hogy Scorsese beültessen bennünket a könyvtár filmtörténeti szekciójába, és hosszas didaktikus előadást tartson saját hőseiről, a filmezés korai úttörőiről. Megvágni sem volt szíve remekművét, mely csaknem egy órával nyúlt hosszabbra az egészségesnél. Talán már akkora legenda, hogy rá se mertek szólni, ahogy producertársai azt is elnézték neki, milyen szemérmetlenül sokat költött passziójára.
Ugyan nem erősségem a francia, mégis zavart, hogy miközben kínosan erőltették az akcentust a színészekre, kilógott szájukból a hamburger: Méliès-t Meliesznek mondták, Hugo pedig Cabret volt, nem pedig „Kabré”. Hamisnak éreztem a főszereplő gyerekszínészt is, erőltetettnek a könnyeit, tétovának a gesztusait. A kis Hugónak (Asa Butterfield) két arcát számoltam meg, bármelyikkel főszerepet kapna A kukorica gyermekei vagy A kör című horrorfilm folytatásában. Motiváció híján még Ben Kingsley is gyötrődött az öreg filmes szerepében. Egyedül Sacha Baron Cohen talált magára a Verdun óta csikorogva járó és szóvirágokat költő francia állomásfelügyelő alakjában, de ő amúgy is a túlkarikírozott külföldiek karakterspecialistája.
Ami a történet alapját adó Brian Selznick-regényben különleges és elbűvölő – a szerző lélegzetelállító illusztrációi, a rácsodálkozás a mechanikus szerkezetek titokzatos működésére, a könnyed, gyerekszemnek is élvezetes stílus –, mind a lapokon maradt. A film csupán monumentalitásban vetekszik az 550 oldalas könyvvel. Úgy vonszolta magát a tökéletesen jellegtelenné klopfolt befejezés felé, hogy másfél óra után már az órámat nézegettem. Ha én sem tudtam a székben nyugton ülni, nincs az a pattogatottkukorica-mennyiség, amiért ezt a gyerekközönség kibírná. Hiába állítják, hogy Scorsese nekik szánta a filmet, ez talán csak egy újabb kétségbeesett próbálkozás a nézők becsalogatására. Vagy a kivételes rendezőnek nem szabadott volna 70 éves koráig várnia arra, hogy elkészítse első ifjúsági filmjét. A gyermeki psziché megközelíthetetlenebb maradt számára még a kasszasikernél is.
(Forgalmazza a UIP-Duna Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
